Az egészségügy a kulcsterület

Az utóbbi években egyértelműen javultak Magyarországon az életkörülmények anyagi dimenziói. Látványosan mutatják ezt a KSH Magyarország 2018 címmel a tavasszal publikált kiadványának adatsorai. Jelentősen nőtt a GDP, tartósan emelkedtek a lakossági jövedelmek, erőteljesen bővült a foglalkoztatás – mindez viszonylag mérsékelt infláció, pozitív külkereskedelmi egyenleg, alacsony államháztartási hiány és a GDP arányában csökkenő államadósság mellett történt. Gazdasági teljesítményünkkel érdemben közeledtünk az Európai Unió fejlettebb országaihoz: az egy főre jutó GDP-ben Magyarország tavaly elérte az EU-átlag 70 százalékát. Ezzel egyidejűleg megtört az ország korábban tapasztalt leszakadásának trendje a többi visegrádi országhoz képest. Minden jel arra utal, hogy a kedvező tendenciák az idén folytatódnak, ráadásul arra is jó esély van, hogy Magyarország el tudja kerülni a gyors növekedéssel gyakran együtt járó, túlfűtöttségből és ingatlanpiaci buborékképződésből következő szélsőséges kockázatokat.

A pozitívumok mellett azonban az elmúlt évek magyar fejlődésének árnyoldalai is tetten érhetők. Feltűnő az ellentmondás az állampolgárok jólétének alakulásában a materiális és posztmateriális dimenziók között. Míg az anyagi szempontokat tekintve látványos volt a felzárkózás, az ezen túlmutató életminőségi dimenziókban – például az egészségügy, az oktatás és a kultúra területén – egyelőre inkább stagnáló vagy leszakadó tendenciákat tapasztalhatunk. A KSH adatai egyértelműen azt mutatják, hogy a magyar lakosság fogyasztói kosarában ma is az alapvető anyagi szükségletekre, vagyis élelmiszerekkel, italokkal, ruházkodással, lakással kapcsolatos kiadásokra és a közlekedésre fordított költési tételek a meghatározók. Az oktatási, kulturális és egészségügyi kiadások viszont csekélyek, ráadásul a 2010-es arányokhoz képest a kulturális és egészségügyi jellegű költések részesedése még jelentősen csökkent is. Történhetne ez elvben persze úgy is, hogy az állam növekvő mértékben nyújt közvetlenül és ingyenesen egészségügyi és kulturális szolgáltatásokat, azaz átvesz olyan szolgáltatói funkciókat, amelyeket korábban részben a magánszektor látott el. Magyarországon viszont nem erről van szó. Következtetésünk így csakis az lehet, hogy a jövedelmi körülmények javulása nálunk egyelőre egyértelműen a fogyasztás materiális dimenzióiban csapódott le: a lakossági kiadások növekvő mértékben koncentrálódtak az alapvető termékekre és szolgáltatásokra, miközben a közvetlen anyagi szükségleteken túlmutató jóléti területekre arányában annál is kevesebbet költöttünk, mint korábban.

Brutálisan visszajelzik mindezt a magyar népesség egészségügyi állapotának mutatói. Az elmúlt öt évben lényegében nem változott sem a magyar nők, sem a magyar férfiak születéskor várható átlagos élettartama, de az egészségesen eltöltött évek számában sem volt mérhető javulás. Ebből a szempontból lemaradásunk mindkét nem esetében ma is csaknem öt év az európai átlaghoz képest. Hazánkban magas és növekvő az elhízás gyakorisága, az utolsó évek adatai szerint már a népesség majdnem 60 százaléka számít túlsúlyosnak vagy elhízottnak. Hasonlóan elszomorítók Magyarország dohányzási és az alkoholfogyasztási indikátorai is, ráadásul feltűnően nagy a serdülők körében megfigyelt ártalmas alkoholfogyasztás. Röviden: népegészségügyi jelzőszámaink kiáltóan hívják fel a figyelmet arra, hogy alapvető baj van a magyar egészségügyben. Erre reagálva a magánegészségügyi befektetők fokozottan aktivizálódtak az utóbbi időben, s bizonyos térségekben és ellátási területeken kiegészítik, részben pótolják is az állami egészségügyi ellátást. A magánszektor szereplői azt is jól tudják, hogy az egészségügy hosszú távon jó üzlet, amelynek a következő évtizedekben stabil konjunktúrája lesz az idősödő európai társadalmakban. Csakhogy a magyar reformban kulcskérdés a hozzáférés egyenlőtlenségeinek csökkentése – ez pedig aligha valósul meg célzott állami beavatkozások, ösztönzők nélkül. Ez a reform azonban nem jár majd a kormányzat egészségügyi kiadásainak csökkenésével: az Állami Számvevőszék, az OECD és a nemzetközi egészségügyi szakmai szervezetek egyöntetűen úgy látják, hogy hazánkban növelni kell az egészségügyi közkiadásokat. A jövő érdekében ma az egészségügy az egyik kulcsterület – ennek a közpénzek forrásallokációjában is tükröződnie kell.