Réz András: a filmek minősége nem pénzkérdés

Az elmúlt pár évben több olyan esemény történt a globális filmiparban, amelyek jelentős mértékben meghatározták a közgondolkodást. Önnek, mint filmesztétának, mi a véleménye ezekről a történésekről?

Az elmúlt évek változásait tisztán filmesztétikai szemszögből nem nagyon tudom értelmezni, hiszen ezek a történések gyakran kulturális, morális, gazdasági kérdéseket vetnek fel. Itt van például a #metoo jelenség. Lassan két éve, hogy kirobbant, és én lelkesen támogattam, mert abban bíztam, hogy az alapgondolat – senki ne éljen vissza a hatalmával, befolyásával! – túllép a sztárvilágon. Tévedtem. Elbulvárosodott, mint szinte minden más is, s hogy mi a hozadéka? Nem sok jó.

A producerek – hogy védjék a hátsó felüket – bevezették a stábokban működő metoo-megfigyelők rendszerét, és a stáb alapos képzést kap arról, miért is ne szálljanak liftbe kettesben senkivel, hogy merre kell fordítaniuk a tekintetüket, megérinthetik-e a másik embert…Ettől persze még mindenki nyugodtan visszaélhet a hatalmával.

Nem sokkal jobb a helyzet a politikai korrektséggel sem, amit azért helyesebb lenne a társadalmi érzékenység tiszteletben tartásának nevezni. Minden kisebbségnek – olykor többségnek is – megvannak a sérelmei, sértettségei, és az online univerzumban nem is olyan nehéz ezeknek hangot adni. Csakhogy amíg az érzékenységek lokálisak, addig a nemzetközi filmgyártás és a világháló globális. És hogy még cifrább legyen: az online univerzum egyre durvább, indulatosabb. A filmiparosok pedig egyre óvatosabbak, nehogy valamilyen érzékenységet sértsenek (Non-white, LGBTQIA). Ha egy film átlépi a kulturális határokat, akkor gondoljuk végig, nem sért-e vallási meggyőződést, nem bujkál-e benne valami, ami az ottani aktuális hatalomiparosoknak csípi a csőrét? Ilyen esetekben meglehet oldani a dolgot, például azzal, hogy nem forgalmazzák a filmet, vagy újra vágják azt.

Ezzel pedig már át is léptünk az üzlet világába...Bármilyen keserves, Észak-Amerikában és Európában nem várható a mozik nézőszámának látványos emelkedése. Az Egyesült Államokban például esnek a számok, igaz, ezt elfedik az emelkedő jegyárak.

Viszont a legfrissebb bevételi rekordok mögött már ott van a meglehetősen nagy méretű ázsiai piac, jelesül Kína a Qiangdao Movie Metropolissal, amely a világ legnagyobb filmvárosa. Ráadásul nem titkolt szándéka, hogy Hollywood versenytársa legyen.

Ebből logikusan következik, hogy a magas költségvetésű filmeket (250 millió dollár körül/felett 100-150 millió dolláros hírveréssel) az új piacokra optimalizálják, és ez már a tartalmat is érinti. Szóval a végtelenül bölcs marketológusok messze a filmírók előtt járnak. Olyan algoritmus már létezik, amelynek segítségével meg lehet jósolni – manipulálni lehet – az első hétvége nézettségét, és feltehetőleg hamarosan a filmírókat is le lehet cserélni egy igen okos alkalmazásra.

Ha azt a feladatot kapná, hogy fesse le az ideális filmipart, akkor azt hogyan tenné?

Halvány gőzöm sincs. Kicsit értem, mi történik most a filmiparban, valami hasonló, mint ami a globális gazdaságban is végbe megy. Hihetetlen fúziók, felvásárlások, kartellesedés, nyilvános vagy kevésbé látható hegemón/monopol piaci szegmensek születése, a verseny szűkülése. A verseny csak az új piaci területeken érzékelhető, például a streaming médiában, ahol most elképesztő sebességgel változik minden, de láthatóan van olyan szereplő is, aki Monopolyt játszik.

Az éhes médiumok tartalomra vágynak, ennek megfelelően pörög a tartalomgyártás is. Azonban ezeknek a tartalmaknak a tartalma – tehát az, hogy miről és hogyan szólnak – a fent említett marketológiai fáradozás eredménye, így feltételezhető, hogy a filmipar számára ez az ideális. A globálnéző pedig gyorsan, sikeresen alkalmazkodik ezekhez a tartalmakhoz. Naná, hogy alkalmazkodik, hiszen az online univerzumot ezek, meg a róluk szóló mindenfélék töltik meg. És a mozikat is.

A globális filmgyártás jelenlegi állapotában mi az, ami jó, és mi szorulna leginkább fejlesztésre? Ehhez mik lennének azok az eszközök, amelyek ön szerint elengedhetetlenek lennének?

A globális filmgyártásról nem tudok bölcsességeket mondani, ilyen és kész. Szórakoztatóipari ágazat, amelynek erős ellenfelei vannak, például a látványsportok (focitól az autóversenyig), a fesztiválok, az idegenforgalom, a turizmus. Nem kérhetem számon rajtuk a művészi magaslatok hiányát, nem azért vannak. Rajongókra, szurkolókra – elszánt fogyasztókra – van szükségük, és nem valószínű, hogy a lelki csipkék heves érzelmeket indukálnának a befogadókban. Nem is lennének alkalmasak a piac működtetéséhez szükséges függőség kialakítására. A rajongókat, szurkolókat (lájkolókat, megosztókat) különösebben nem zavarja, ha esetleg a folytatás egy kicsit béna, a meccs szar és az ajnározott turisztikai desztináció leginkább tudatmódosításra és – költségesebb utak esetén – online megosztásra alkalmas. Ebben a piaci szegmensben az újdonságnak, az eredetiségnek nem nagyon van keletje.

A globális filmiparnak amúgy nem én vagyok az ideális célcsoportja. Természetesen én is fogyasztója vagyok, de nem érzem kötelezőnek, hogy minden folytatást megnézzek, és merchandising partykon merchandising pólóban pózoljak a fotófal előtt. Úgy is fogalmazhatnék, hogy én és a hozzám hasonló kevesek nem vagyunk elég nagy célcsoport a profitképzéshez.

Én a „Gondolkodj és cselekedj lokálisan!” elvét vallom, tehát úgy gondolom, hogy a tartalmak kultúrákhoz kötődnek és valamiről szólnak az adott kultúra képviselői számára. Szóval művek, nem csupán termékek. De ez hadd legyen az én bajom. Azt azért nem bánnám, ha a szórakoztatóipar ezen globális ágazata – a többihez hasonlóan – tisztulna. Ha nem lehetne pénzmosodaként, közpénznyelőként használni vagy el nem hanyagolható nyereségért a hatalomipar kiszolgálójává tenni.

Ha már tisztulás: az elmúlt években a magyar filmipar – ha mondhatjuk így – fejlődő pályára állt, többek között átláthatóbbá váltak a pénzügyi támogatások, egyes alkotók nívós elismerésekben is részesültek. Ezzel egyes vélemények szerint feltámadt a magyar film. Önnek mi a véleménye, indokolt ez a „hurráoptimizmus”?

Az 1989-90-es hatalom-újraosztást követően elég nagy volt itt a zűrzavar (maradt belőle bőven mostanra is). 1991-ben aztán megalakult a Magyar Mozgókép Alapítvány (MMA), amely a filmszakma teljesnek tűnő egyetértésével kiragadta a magyar filmek gyártásának, forgalmazásának, kutatásának finanszírozását a minisztérium kezéből. Az állami mecenatúra persze megmaradt, de nem is lehetett másként, hiszen a magyar filmpiacon igen kevés alkotás képes megtérülni.

Az MMA erős jogosítványokat szerzett, a kuratóriumi/szakkollégiumi rendszerben saját kebelén belül oszthatta a pénzt, hol így, hol úgy.

A mozik látogatottsága aztán kezdett visszaesni, és a magyar filmek (amelyekből néha komoly túltermelés volt) nem feltétlenül jutottak el a mozikba, vagy egyáltalán a közönség elé. Tehát az állam adta a pénzt, a filmesek pedig elköltötték. Az igazat megvallva én itt nem is a díjakat kérném számon, hanem azt, hogy az alapítvány, a szakma jeles és érdemdús képviselői nem sokat gondolkodtak azon, miként lehetne a nézőkkel való viszonyt barátságosabbá tenni. Sietve hozzátenném: ez a filmek minőségét önmagában véve nem határozza meg, egy lokális, kultúrához kötött filmvilágban ugyanis a filmesek ambícióján, hozzáértésén, tehetségén, kitartásán múlik a filmek minősége. És ez nem feltétlenül pénzkérdés, és nem is kuratóriumok döntésén múlik.

Összességében torz a kép, ha az Oscar-díj, a Golden Globe, az Arany Medve meg az ördög tudja milyen díjak után ezt minden évben elvárjuk a magyar filmesektől.

Ez nem egészen olyan, mint a Bosszúállók: Végjáték, amelyet 356 millió dollárból készítettek, a hírverésének költségeit becsülni sem merjük, és a forgalmazásán még mesterségesen löktek is egyet, hogy megdönthesse az Avatar rekordját. Itthon vannak jó évek és kevésbé jók, a probléma viszont változatlan: az igazán jó, izgalmas magyar filmek sem nagyon jutnak el a nézőhöz.

A magyar filmipar ettől függetlenül magasra szárnyalt, a 2004-es és az azt követő filmtörvények által szabott automatikus, közvetett támogatások, az adókedvezmények vonzóvá tették hazánkat a külhoni, nemzetközi produkciók számára, és lökést adtak a filmiparnak. 2007 óta működik „Etyekwood”, lassan tíz éve a Raleigh, sok-sok vállalkozás szállt be az ágazatba szolgáltatóként – egyre profibb technikával és egyre jobb szakemberekkel.

Az ágazat mára 100 milliárdosra növekedett, és ebben nagy szerepet játszott Andy Vajna, aki már a nyolcvanas évek óta terelgette a nemzetközi produkciókat Magyarországra.

Mondhatnánk persze, hogy ez csupán bérmunka volt, mert a magyar szolgáltatók nem voltak hatással a filmek kitalálására, nem mi adtuk az írót, a rendezőt, a zeneszerzőt, a sztárt. Viszont a szolgáltatások és a honi szakemberek egyre javuló minősége igenis hatással volt a nemzetközi filmek minőségére, ami a magyar filmek esetében is megmutatkozott.

A jelenlegi magyar támogatási, és az azzal szoros összefüggésben lévő gyártási rendszer – amely jelentős mértékben összefonódik Andy Vajna nevével – hosszútávon mennyire lehet működőképes Magyarországon?

A Magyar Nemzeti Filmalap 2011-ben jött létre Andy Vajna irányításával. Hogy ez jó vagy rossz? Ilyen is, olyan is! A filmszakma centralizálása érthető módon elég heves indulatokat ébresztett. A Filmalappal létrejött egy olyan szuperstúdió, amely finanszíroz, társproducere a támogatásával készült magyar filmeknek, így erős beleszólása is van például a forgatókönyvekbe. Erős koncentrált hatalom. Ugyanakkor viszont az MMA (később MMKA) látszólagos decentralizáltsága látványos eredményeket nem hozott, leszámítva némely rétegfilm, fesztiválfilm kritikai, esztétikai elismertségét. Ma nem könnyű elfogadni a központosított állami pénzosztást, de legalább mindenki tudja, hol kell kuncsorognia.

Elismerem, hogy a rendszer átláthatóbb lett, viszont ezzel együtt morálisan billenékenyebb is.

A Filmalap komolyabban veszi a filmszakmát, a nem-alkotó szakembereket, serkenti a filmipart. És – ha már szóba kerültek a különféle díjak és elismerések – el kell ismernünk, hogy a nemzetközi filmművészetben ígéretes, díjakra esélyes vagy már sikeresen elindult filmek mögé állt, és támogatta ezeknek a világban és itthon való jelenlétét. A rendszer életképes és működőképes maradhat egészen addig, amíg a hatalomipar, a központi elosztó rendszer másképpen nem dönt. De azt is látnunk kell, hogy ez a fajta koproduceri-finanszírozó rendszer nem igazán alkalmazkodik a filmkészítés valós folyamatához. A producerek egyes filmtervekkel pályáznak, hosszabb távra előre nem igazán tudnak tervezni, ezért aztán műhelyt, saját alkotói stúdiót sem tudnak létrehozni. Pedig egy játékfilm elkészítése általában több éves folyamat. Lehet, hogy alkalmasabb lenne egy olyan rendszer, amelyben a stúdiók akár csomagokkal is pályázhatnának, és így néhány évre előre tervezhetnének.

Andy Vajna: Ha létezne Oscar-recept, én lennék a leggazdagabb

Andy Vajna utolsó nagyinterjúinak egyikét adta a Manager Magazinnak tavaly februárban. A 75. életévében, idén elhunyt filmbiztos elmondta, az a legnagyobb szerencse az életében, hogy mindig olyan dolgokkal foglalkozott, amik igazán érdekelték. Így egyetlen napot sem „dolgozott”, izgalmas játék volt minden pillanat. Andy Vajna emellett kendőzetlen őszinteséggel beszélt az Oscar-díjas magyar filmek hátteréről és a zaklatási botrányról, de médiaterveiről, kaszinóiról vagy a Budapest után Bécsben megnyíló étterméről is.