Hőségbe zárt nagyvárosok

Írhattam volna azt is, hogy hőségben fuldokló nagyvárosok, és ez sem lenne költői túlzás: amióta föllépett az emberiség egyik legfontosabb és az egyik leginkább megoldandó problémája, a globális fölmelegedés, azóta a nagyvárosok és metropoliszok hőségbe zárva próbálják átvészelni az irdatlanul forró nyarakat, a magyar főváros is küzd és igyekszik megküzdeni a problémával. De ne maradjunk csak Budapestnél, mert gondolhatunk más magyar városokra is, az ott lakókat sem kíméli a lassan délszaki nyarakra emlékeztető hőség. 

Tudjuk, hogy az éghajlatváltozás elleni küzdelem mellett ma az európai városok más jelentős kihívásokkal is szembesülnek – az Európai Unió Tanácsának egy közel évtizedes következtetése szerint –, a demográfiai változások és ezek következményeképpen a városok terjeszkedése, a környezeti problémák és társadalmi kohézió megőrzése, különösen a gazdasági és kulturális változások fényében, továbbá az építészeti és kulturális örökség védelme és előtérbe helyezése szempontjából érdemel fokozott figyelmet.

E kihívásokra a fenntartható városfejlesztés keretében kell megadni a választ, amely olyan integrált és kreatív szemléletet jelent, amelyben a kultúra, a gazdaság, a közösség és a környezet egyaránt fontos szerepet játszik. 

Ehhez le kell küzdeni a környezet elhasználódását oly módon, hogy közben ne mondjunk le a gazdasági fejlődés, a társadalmi egyenlőség és igazságosság igényéről.

Ezek a célkitűzések a szívemből szólnak, ám korántsem lehetek derűlátó, hogy belátható időn belül eredménnyel járnak. Vagyis hosszú út vezet odáig, még ha tisztában vagyok is azzal, hogy a műszaki fejlődés eredményeként új lehetőségek nyílnak meg; megváltoznak a korábban megszokott gyakorlatok, az információs társadalom térnyerésével jelentős változások mentek végre, és a városfejlesztők okkal beszélhetnek – épp az informatika ugrásszerű fejlődésével – intelligens városokról, smart citykről. 

Persze a fenntartható fejlődés varázsfogalma is csak akkor ér valamit, ha tartalommal töltjük meg. (Gondolatokkal, ötletekkel, ökonómiával, racionalizmussal, racionális reakciókkal az élet kihívásaira.) És ez rajtunk is múlik, hogy ne váljon puszta fikcióvá a fenntartható városfejlesztés, hanem legyen cselekvés. 

A ma városai ebben az értelemben – sajnos – még nem a jövő városai. A magyar városok történelmi képződmények, magukon viselik egy-egy történelmi és stílustörténeti kor bélyegét. Ez teszi igazán izgalmassá és vonzóvá, valóságos gyöngyszemmé például Budapestet – de amit csak a szakember lát, az az, hogy folyamatosan korszerűsíteni kell az épületek vízellátását, csatornázását, gázellátását, az továbbá fűtését-hűtését és légtechnikáját. Vagyis csupa olyan technikai részletet, amelyre például nyáron – az elviselhető körülmények megteremtése érdekében – haladéktalanul szükség lenne.  Ehhez a gazdaság emelkedő teljesítménye szükséges, most azonban – a pandémia utáni levegővétel és szomszédságunkban zajló háború – fokozottan korlátozza a lehetőségeinket. Ezen túlmenően azonban mindig sulykolni kell, hogy az épületgépészetnek rendkívül jelentős szerepe van a megújuló, illetve az alternatív energiaforrások felhasználásában és alkalmazásában. Mert természetesen a magas hőmérséklet, a klimatikus viszonyok rosszabbodása nemcsak az emberi szervezetet teszi próbára, hanem az épületeket és az egész város működő szerkezetét. Vagyis itt is többet ésszel, mint erővel.

Végezetül visszatérnék egy bekezdés erejéig ahhoz a fogalomhoz, amelyről oly sokat beszélünk: ez a fenntartható fejlődés. Most azt a számomra szimpatikus megfogalmazást idézném, amelyet A Polónyizmus Debrecenben – tartószerkezetek művészete című kiadványban olvastam: „A fenntarthatóság az egész társadalom projektje, talán egy életforma is, de semmiképpen sem csak egy bizonyos termék, anyag vagy épület tulajdonsága.” 

Igen, társadalmi projekt, de ehhez a részek egymáshoz igazítása szükséges! Érdemes ezen elgondolkodni!