Itt a "szlovák csoda" titka: "Nem kapják elő a fokost"

A fellendülést generáló jobboldali fordulat Mikulas Dzurinda miniszterelnök nevéhez köthető, jóllehet az 1998-2002, majd 2002-2006 közötti ciklus mindegyikében változatos koalíció adta a kormányerőket.

Az első periódusban például négy párt, ám ebből kettő maga is szövetség, azaz összesen tíz politikai tömörülés próbált meg egyeszségre jutni egymással. Tovább erősítette a kohéziót, hogy a teljes politikai spektrum összefogott a Meciar-féle HDZS-sel szemben. Az első időszak belharcokkal telt, de miután a koronát 1999 májusában a lejtőre küldték a befektetők, a kormány rögvest elfogadta a stabilizációs programot.

Ez adóemeléseket, költségvetési megszorításokat jelentett, valamint felpörgették a privatizációt, ekkor kelt el az ország legnagyobb vállalata, a Kassai Vasmű is. Dzurinda 2002-es győzelme után már nyugodtabb környezetben kezdték el kidolgozni azokat a törvényeket, amelyek az államháztartás rendbetételét, a külföldi tőke odacsábítását és a munkaerőpiac dinamizálását voltak hivatottak szolgálni.

Pavol Kárász közgazdász, a Szlovák Tudományos Akadémia tagja szerint a szlovákiához hasonló reform nemhogy Nyugat-Európában, de a visegrádi országokban is elképzelhetetlen. „Szlovákiának sokkal kisebb demokratikus tapasztalata van, mint a többi visegrádi országnak, ezért nem is voltak sztrájkok, tüntetések. Ennek történelmi gyökerei vannak. Ha kétszáz évvel ezelőtt a földesúr akart valamit a jobbágyoktól, akkor azok nem kapták elő a fokost, hanem megfordultak és szó nélkül megcsinálták” – szögezte le.

Az átlagkeresetek beérték a többi országét, egy főre jutó GDP-ben megelőztek bennünket, csak éppen a különbségek sokkal nagyobbak, a szociális ellátások jóval szerényebbek, például a családi pótlék is a magyarországi kétharmada. A lakosság 10 százalékát ráadásul teljesen kizárták a szlovák társadalomból: a romák helyzete a négy évvel ezelőtti karhatalommal levert éhséglázadásuk óta semmit sem változott. A csatlakozás óta rengeteg uniós pénzt elköltöttek oktatásra-képzésre, de ebből hasznuk csak a cégeknek volt, amelyek e kurzusokat szervezik. A képzések ráadásul semmilyen összhangban nincsenek a valós kereslettel.

Egyre nagyobb problémát okoz továbbá a hogyan tovább kérdése. Gyakran hangzik el az a vélekedés, hogy hosszú távon talán nem perpektíva, ha az egész ország áll a gyártósor mellet és autót szerel össze. MÁrpedig az oktatás fejlesztésében nem történik ott sem érdemi előrelépés.