"A kormányok rohamléptekkel haladnak az eladósodottság felé"

Ennek a kendőzetlen pénznyomtatásnak azzal fizetjük meg majd az árát, hogy a legtöbb befektetési eszközben torzulni fognak az árak, és így egyre gyorsabban közelít az a nap, amikor a fizetőképtelenség már nagyobb terhet jelent, mint amekkora előnyt az alacsony kamatok hoznak rövidtávon. Ami azt illeti, a japán szökőár a főbb makrogazdasági trendek szempontjából fordulatot hozhat a játszma alakulásában.

A világ a Japánból és Kínából származó tőke visszaforgatása révén volt képes az Egyesült Államok és Európa egyre csak növekvő hiányát finanszírozni, amelyhez hatalmas devizatartalékokat kellett felhalmozni. Ma már valós a kockázat, hogy Japán mikrogazdasági szinten változtatni fog magatartásán, mert a legtöbb befektető takarékoskodni kezdhet, és inkább a belföld felé fordulhat (azaz otthon fektet be, és otthon vásárol). Ha erre sor kerül, kevesebb pénz áramlik majd a globális rendszerbe, és összességében csökken a szabadon áramló tőke állománya. Erre a magatartásra pedig a G20 országai nyilván további monetáris politikai könnyítéssel fognak válaszolni.

Más szóval: a Fed által a mennyiségi enyhítés második körében 600 milliárd dollárral finanszírozott kötvényvásárlási láz júniusra elül, de amíg eljutunk odáig, a Federal Reserve és a Fehér Ház a mennyiségi enyhítés harmadik körét igyekszik majd előkészíteni, az EKB és az angol jegybank pedig egyre csak a kifogásokat fogja keresni arra, hogy miért nem tesz egyetlen lépést sem. Igen, ismét olyan ez, mint ha már egyszer átéltük volna.

Az első sokk után a dollár-jen árfolyam (a beavatkozás dacára) 65,00-re csökkenhet, a részvénytőzsdéken az amerikai S&P500 szerinti árfolyam több százaléknyi korrekció után 1200 körül állapodhat meg. De az ösztönzés következő felvonásában a piacra zúduló súlyos pénzösszeg az árfolyamot még egyszer utoljára valószínüleg inkább a magasabb régiók felé tereli, így az S&P500 a február végi csúcshoz képest néhány százalékkal magasabbra emelkedve akár az 1385-öt is elérheti.

Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a Közel-Keleten, Észak-Afrikában és Japánban kialakult helyzet egyik közép, illetve hosszútávon ható negatív következménye a világ energiaellátását illetően fokozódó bizonytalanság lesz. Japán szorgalmasan igyekezett az atomenergiára épülő infrastruktúráját bővítve csökkenteni függőségét a Közel-Kelet olajától. A földrengést követően kevés a valószínűsége annak, hogy a nukleáris program változatlan ütemben folytatódik. Inkább az áramfogyasztás visszafogására lehet számítani, ami sok tekintetben hasonlít arra, ami az 1973-as energiaválság alatt történt.

Emiatt persze nemcsak Japán feje fáj. Németországnak már hosszú ideje okoz kényelmetlenséget a nukleáris ágazat, és arról sem szabad megfeledkezni, hogy a Zöld Párt kezdetei az atomellenes mozgalomig vezethetők vissza. Sőt, Merkel kancellárasszony éles politikai előrelátásról tanúbizonyságot téve a legöregebb német atomerőművekre moratóriumot hirdetett, nehogy a kérdés befolyásolhassa a jövő héten Baden-Württembergben esedékes tartományi választásokat. Mindebből összességében az következik, hogy a következő jó egynéhány negyedévben mindaddig kevesebb lesz a villamos kapacitás, amíg a politika nem tisztázza a japán baleset következményeit. Az energia ára várhatóan nem lesz olcsó, és ha többre nem is, arra biztosan számítani lehet, hogy a fogyasztókra mindez új terhet ró, mert az infrastruktúra kiváltásának költségét az iparnak és az adófizetőknek kell állnia.
 
A MENA országok, és ennek kiterjesztése alapján az OPEC helyzete kevésbé világos. Bár a közelmúlt váratlan és erőteljesen romboló hatású eseményei ma már lecsengeni látszanak, tanulságként egy dolgot mindenképpen le kell szűrnünk: a jövőt sosem szabad a múlt lineáris folytatásaként elképzelni. A súlyos emberi, politikai és társadalmi következményeket félretéve, az események és a belőlük adódó rengeteg bizonytalanság a piacokon csakis nagyobb volatilitást szülhetett, és a jelentős jegybankok hiába igyekeztek szívósan a rendszert készpénzzel elárasztani a lendületet fenntartani. Mostantól fogva az OPEC országok még inkább függeni fognak az egyre emelkedő olajáraktól, mert a lázongás kockázatát nagyobb arányú támogatással, az állami szolgáltatások és az élelmiszerárak szubvencionálásával kell csillapítaniuk.

A piaci volatilitás és az energia magasabb ára miatt a fogyasztókra és az iparra is nagyobb teher hárul, akkor a végső megoldás ismét csak a monetáris politikai lazítás lesz. Ez pedig a már egyébként is körkörösen logikus folyamatot tovább súlyosbíthatja, mert a könnyen szerzett pénz a befektetőket a keményebb eszközök és áruk felé sodorja, és a gazdaság gyengülését vetíti előre, hiszen a költségek drágulása folytán mind a vállalati nyereségek, mind a fogyasztók nyomás alá kerülnek.

Másként fogalmazva, a pénz ára miatt a beválthatatlan eszközök devalválódnak, és a tárgyi eszközök szárnyalása mellett az adott pénznemmel együtt értéktelendik el az adott pénznemben denominált hitel. Míg az energia területén lehet reménykedni abban, hogy egyszer csak találunk majd új, biztonságosabb és olcsóbb energiaforrásokat, és hogy az idő és a technológia csillapítja az atomenergiával kapcsolatos félelmeket. Csakhogy eközben a jelenlegi játszma folytatásának pénzügyi és politikai költségei rohamosan emelkednek.

A Saxo Bank elemzése szerint a legnagyobb változások a politikai porondon vannak készülőben. A választás előtt álló országokban mindenütt jelentős politikai átrendeződés várható, mert az emberek/választók kezdenek rádöbbenni arra, hogy a politikusok által szajkózott üzenet, miszerint minden rendben van, enyhén szólva félrevezető, keményen fogalmazva pedig arcátlan hazugság.

A választók, a babérokra törő politikusok nagy sajnálatára már észlelik a magas munkanélküliséget, a finanszírozás emelkedő költségeit, és azt, hogy a de facto állami és sok esetben a pénzintézetekre is jellemző fizetőképtelenséggel senki sem hajlandó foglalkozni. A kisemberek és a nagy pénz párhuzamos világa várhatóan egyesül, ami - ironikus ugyan -, de most jó hír. Éles megvilágításba hozza ugyanis azt, ami fontos: hogy a magán és az állami szektor túlságosan eladósodott, és hogy elérkezett az idő, tovább halogatni a dolgokat már nem lehet. A kibontakozó válság végére ki kell alakulnia egy olyan mozgalomnak, amely nyilván nem az idő kerekét visszaforgatva "vissza kíván térni az alapokhoz", olyan régi erényekhez, mint például a hitel korlátozott igénybevételéhez, vagy ahhoz hogy előbb meg kell keresni a pénzt, s csak aztán elkölteni, az egymást kisegítő összetartóbb közösségekhez, ahhoz, hogy az "én" kevesebb hangsúlyt kapjon, azaz ahhoz, amit J.F. Kennedy mondott: „ne azt kérdezd, mit tehet érted a haza, hanem azt, mit tehetsz te a hazádért. Lehet, hogy ebben a pillanatban naivnak hangzik, de az adósság területén kritikus pontra jutottunk, ahonnan már nincs visszatérés – és bár lehet, hogy a válság kiteljesedéséig még egy, két vagy akár három év is eltelik, de a válságra van szükségünk ahhoz, hogy a bennünket ide juttató hamis logikától, hamis elméletektől megtisztuljunk, s hogy a helyükbe újak léphessenek.”

Csak egy igazi válság képes megváltoztatni a politikusok, a politikai döntéshozók magatartását, akik végső soron a választóknak tartoznak elszámolni. A játszma azóta is folytatódik, csak a szabályok és a tétek változnak, így 2011 végéig és azt követően is erős piaci volatilitásnak nézünk elébe.