Új rendszeren töprengenek a jegybanki vezetők

Wyoming államban, a festői Jackson Hole–ban találkoznak pénteken és szombaton a világ pénzügyi vezetői és közgazdászai, immár hagyományosan az amerikai jegybank (Fed) kansasi intézményének a szervezésében. A téma kellően általános, de jelez azért dilemmákat: hogyan lehetne a jövő rugalmas monetáris politikai kereteit kialakítani. Ez persze arra is utalhat, hogy akkor a jelenlegi nem elégít ki minden igényt. A piac erre az értelmezésre szavaz – ez derül ki a CNBC felméréséből. A válaszadók hatvan százaléka szerint nem is létezik olyan keret, amelyben a Fed nyíltpiaci bizottsága meghatározná a kamatot.

Nyilván nem véletlen, hogy a szeminárium előtt pár nappal adott közre nagy vitát gerjesztő gondolatot John Williams, a San Franciscó–i Fed elnöke. Tételének lényege az, hogy az alacsony kamat, infláció és a lassú növekedés korában, a tartós pangás fenyegetése közepette jobb lenne vagy megemelni a kétszázalékos inflációs célt, vagy elvetni az inflációs célkövetés rendszerét, s helyette például a nominális bruttó hazai termék (GDP) növekedésének mértékéhez igazítani a kamatpályát. Máskülönben a következő válság során nem tud majd érdemben beavatkozni a jegybank, hiszen a megsüllyedt kamatszinten kisebb mozgástere marad.

Szó sincs azonnali fordulatról, de Williams írása arra utal, hogy a Fedben is gondolkoznak azon, amiről akadémiai körökben már régóta vitáznak. A diskurzus középpontjába a természetes vagy semleges kamatráta került, amely nem fűti túl és nem hűti túl a gazdaságot. Ennek szintje fokozatosan csökken, Williams szerint 4–4,5 százalékról 3–3,5 százalékra apadt. Ennek oka a termelékenység elégtelen javulásában, a népesség elöregedésében és a globális megtakarítási bőségben keresendő.

Nagy érdeklődés előzi meg tehát Janet Yellen jegybankelnök és elődje előadását. Ben Bernanke a minap a Brookings Intézet honlapján tette közzé eszmefuttatását arról, hogyan változott a jegybanki döntéshozók előrejelzése. Nem a gazdaságról alkotott kép módosult alapvetően szerinte, hanem a Fedben egyre távolabb helyeződik a gazdaság rendeződésének időszaka. Az elmúlt négy évben a potenciális növekedés prognosztizált irama 0,5, a munkanélküliségé 0,75, a természetes kamatrátáé 1,25 százalékponttal, sorrendben 2,4–ről 1,9, 5,6–ról 4,85 és 4,25–ről 3 százalékra csökkent. Ez az eltolódás drámai mértékű, azt sugallja, hogy tíz év alatt 1100 milliárd dollárral kevesebb GDP jön létre. A természetes kamatráta süllyedése arra is utal azonban – írja Bernanke –, hogy a jelenlegi monetáris politika egyáltalán nem túl laza. Vagyis a jegybankpolitika normalizálásának folyamata nyugodtan elnyúlhat.

A vita több irányba is elágazik. Ha megemelné a kétszázalékos célt a Fed, s mondjuk négyszázalékos inflációt próbálna gerjeszteni, akkor Joseph Gagnon volt jegybanki közgazdász és a Peterson Intézet szakértője szerint kétségkívül növelné a mozgásterét, mert a szükségképpen magasabb kamatból könnyebben engedhetne, ha baj van. S ha a nagy recesszió kirobbanása előtt e magasabb szinten leledzett volna az infláció, akkor az egész válság másképp játszódott volna le. Ez persze felveti a kérdést, belemenne–e a kongresszus a cél átírásába és az árstabilitás átértelmezésébe. Jelenleg Alan Greenspan és Paul Volcker volt jegybankelnökök meghatározása a mérvadó a törvényhozásban, miszerint az árak akkor stabilak, ha a gazdaság szereplőit nem érdekli az infláció, mert elhanyagolhatónak tartják. Ez nagyjából a kétszázalékos mérték. Nem ért egyet az infláció felpörgetésének szándékával például Robert Samuelson, a The Washington Post szemleírója, aki azt vallja, hogy a legnagyobb gond a bizonytalanság miatt kialakult bizalmatlanság, amely helyzeten a magasabb infláció csak rontana. A harvardi Kenneth Rogoff viszont azért támogatná az inflációs ütem gyorsítását, mert szerinte az adósság a legsúlyosabb gond, s ezt ezzel az eszközzel enyhíteni lehetne, persze igazságtalanul, hiszen ez nem más, mint a vagyon átcsoportosítása a hitelezőktől az adósok számára.