Az egészségbiztosítási piac megnyitásának kritikája

Sokan beszéltek már az előnyeiről, de igen kevés részlet, konkrétum került az elmúlt hónapokban napvilágra az egészségügy finanszírozásának gyökeres átalakításáról, amely a szaktárca szándékai szerint felteszi majd a pontot az eddig elfogadott reformok i-jére. Miután számos nemzetközi tapasztalat hívta fel a figyelmet a már működő több-biztosítós rendszerek hiányosságaira, ezért nagy várakozással olvastam azt a mintegy 80 oldalas tanulmányt, amelyet a tárca feltett a honlapjára. A dolgozat súlyát jól mutatja, hogy Mihályi Péter, az államreform-bizottság ezzel megbízott munkacsoportjának vezetője állította össze, és olyan neves szakemberek segítettek az elkészítésében, mint Molnár Lajos, Antal László, Bauer Tamás, Bokros Lajos, Csillag István és Surányi György. Ez lehet tehát a tervezett reform gerince.

A munkaanyag érdeme, hogy a rendkívül összetett problémakört több oldalról, nemzetközi kitekintéssel igyekszik megközelíteni. Sajnos azonban még így is számos vonatkozásban elnagyolt, kellően nem alátámasztott, illetve vitatható megállapításokkal érvel a több-biztosítós rendszer bevezetésének szükségességéről. A terjedelmi korlátok miatt az alábbiakban szükségszerűen csak néhány ilyen elemet emelnék ki.
Az anyag bevezetőjében helyesen értékeli, miként mosódnak össze a lakosságban az eddigi reformok a megszorításokkal, amit akár a kormányzati kommunikáció önkritikájaként is fel lehet fogni. Azonban rögtön utána kijelenti: „Akkor tudunk a mentegetőzéssel járó megszorításoktól továbblépni az előremutató reformok irányába, ha haladéktalanul meghozzuk a politikai döntést az egészségbiztosítási rendszer versenyelvű reformjáról.” Az alaphang megadására talán alkalmas ez a magabiztos állítás, én azonban nem látok ok-okozati összefüggést a két dolog között, és a szerző sem magyarázza el, pontosan mire alapozza ezt.

Ehelyett áttér a mai, kvázibiztosítói rendszer problémáira, amelyek egyébként mindenki számára ismertek, és amelyek valóban hosszú évek óta megoldatlanok. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) működési zavarait azonban furcsamód mintha eleve megjavíthatatlannak tekintené, és igyekezne a felelősséget eltolni a kormánytól. Mintha felesleges tehernek tekintené a szükséges adminisztrációt, az ellenőrzést vagy a szolgáltatókkal szembeni érdekérvényesítést, holott ezeket egy – a mainál jobban, hatékonyabban és valóban biztosítási alapon működő – állami intézmény jól el tudná látni.

A biztosítási alapú egészségügy kockázataival kapcsolatban sem ad megnyugtató válaszokat a munkaanyag (ez egyébként nem annyira a szerzők hibájából, inkább a rendszer ellentmondásos természetéből adódik). Egyrészt igyekszik törvényi korlátozásokkal megelőzni azt, hogy a magánbiztosítók kimazsolázzák a számukra kedvező pácienseket, csakhogy ezzel éppen azt a profitérdeket sérti, amelytől a rendszer hatékonyabbá tételét várja. A verseny és a szolidaritás ugyanis egymással ellentétes működési elvek, bármilyen kompromiszszum köztük csak a másik rovására képzelhető el. Hasonló dilemma fedezhető fel abban a kitételben, hogy a költségvetés nem vállal garanciát a biztosítók eredményes működéséért, de mi lesz azokkal a betegekkel, akik roszszul választottak, s év közben nem tudnak váltani? De ennek a szempontkeveredésnek az eredménye az a kompromisszum is, amely a különösen drága beavatkozásokat további állami feladatnak tartaná, meghagyva a várólistákat és továbbra is megterhelve az állami költségvetést.

A dolgozat sokallja az OEP működési költségét, arról azonban nem tesz említést, hogy mennyi lenne a magánbiztosítóké. A párhuzamos infrastruktúra, adminisztráció és hirdetési kiadások miatt ez nyilván nagyságrendekkel nőne, s vagy a szolgáltatóktól, vagy a betegektől kellene elvonni.

Az egész munkaanyagból érződik az a szándék, hogy az állam minél előbb adjon át bizonyos feladatokat, mivel ebben az esetben a menet közben felmerülő konfliktusok már nem a kormányra hullnak vissza, hanem a beteg és az általa választott biztosító magánproblémájaként jelentkeznek: „Minden megmozdul, a megcsontosodott érdekviszonyok hirtelen megtörnek, és ezek után már nem lehet egyértelműen hibáztatni sem a reformot, sem a pénzszűkét.” Ha az elmúlt hetek kórháziágy-lobbizására gondolunk, akkor akár érthető is a minisztérium szándéka, hogy kivonja ezeket a kérdéseket „a politika első vonalából”. Ez azonban önmagában még mindig nem elegendő indok a több-biztosítós rendszer bevezetésére.

Mielőtt még bárki reformellenességgel vádolna: nem gondolom, hogy a jelenlegi rendszert fenn kellene tartani. Sőt a jelenlegi koalíciót elismerés illeti azért, hogy végre – ha kényszer hatására is – hozzálátott az egészségügy rendbetételéhez. A gazdasági racionalitás bevitele a rendszerbe nemcsak jogos, de elengedhetetlen is egy felelősen gondolkodó kormánytól, még akkor is, ha ezzel évek, évtizedek alatt megcsontosodott érdekhálókat, szokásokat rombol szét. Csakhogy azoknak a javaslatoknak a többsége, amelyek a szóban forgó dolgozatban is szerepelnek – biztosítási csomagok, potyautasok kiszűrése –, a jelenlegi, egybiztosítós modellben is végrehajthatók. A több-biztosítós rendszertől, a versenytől várt előnyök ugyanakkor igencsak kétségesek, amint azt az OECD 2004-es elemzése is alátámasztja. Ilyen körülmények között talán célszerűbb lenne inkább az OEP működésének a korszerűsítésére koncentrálni, amint azt Dózsa Csaba, Dérer István, Takács Erika és Bodnár Viktória szintén most publikált tanulmánya teszi. De legalábbis komolyabb, meggyőzőbb érvekkel kiállni a több-biztosítós modell támogatásáért.

A szerző a Világgazdaság rovatvezetője