Reformképtelenség - Miért nincs akarat a változásokhoz?

A kormány legutóbbi megszorításai ismét felszínre hozzák Magyarország talán legnagyobb problémáját: normál időkben nincs elég akarat, a válság szorításában pedig lehetőség az átgondolt reformokra.

Míg bizonyos területeken – például a nyugdíj- és adórendszerben – valóban történtek komoly változások a kényszer hatására, máshol – közösségi közlekedés, önkormányzatok, egészségügy – inkább csak a rövid távú takarékossági szempontok látszanak érvényesülni. Ha viszont az ezeket az állami szolgáltatásokat kínáló és igénybe vevő szereplők érdekeltsége és magatartása nem változik meg tartósan, a pazarlást sem lehet megszüntetni.

Pedig kit nem háborítanak fel joggal a kihasználatlan vasúti kocsik, az orvosi várótermek zsúfoltsága vagy a túlburjánzó bürokrácia? A versenyszférával összehasonlítva különösen éles a kontraszt: mi történne, ha ott üresen menne egy tehervagon, ha valaki nem tartaná magát a megbeszélt időponthoz, vagy ha duplán kellene ugyanazt a feladatot elvégezni? Amit azonban ott a piac és a magántulajdonos könyörtelenül kikényszerít, az a közösségi intézményeknél még a nyilvánvaló előnyök ellenére sem tud megváltozni. Miért?

Az gyenge magyarázat, hogy az ilyen szolgáltatásoknál nem a profitteremtés a cél, hiszen ettől még lehetne hatékonyan működtetni azokat. Jóval fontosabbnak tartom a magán- és a közösségi tulajdon iránt érzett felelősség eltérő mértékét. Elég megnézni egy családi ház és egy lakótelepi tömb előtti utca tisztaságát. A

 nagymama is szívesen dug pénzt az unoka zsebébe, de nem habozik a jövendő generációktól nyugdíjemelést kérni. A háztartások többsége igyekszik okosan megtervezni a családi büdzsét, de az állam vagy az önkormányzat eladósodásától már nem tart. Az a „más” pénze.

Ebben is vannak persze különbségek az egyes nemzetek között. Régebbi demokráciákban a polgárok nagy része tisztában van az állami eladósodás következményeivel. David Cameron, a brit toryk vezére, vagy Angela Merkel német kancellár akár még győzhet is a deficitcsökkentés jelszavával.

Nálunk más a helyzet. Nemcsak a Kádár-rendszer máig tartó illúziója és a súlyos korrupció okozta bizalomhiány, hanem az egészségtelen társadalmi szerkezet miatt is. Az Európai Unió 65,9 százalékos átlagával szemben nálunk 2008-ban az aktív korúak 56,7 százalékának volt csak munkája, azóta pedig ez az arány tovább csökkent.

Ráadásul ők is hat évvel dolgoznak kevesebbet, mint a fejlett országokban. Jelenleg 3,8 millió foglalkoztatott tart el saját magán kívül még 1,63 másikat, és az arány romlani fog. Bár a kormány mostani intézkedései javíthatnak a közteherviselés aránytalanságán, tavaly az adózók 85,4 százaléka mindössze a 35,5 százalékát fizette be a személyi jövedelemadónak, miközben a legnagyobb jövedelmek külföldi adóparadicsomokba vándoroltak.

Ilyen feltételek mellett nyilván képtelenség elvárni, hogy mindenki a legkényelmesebb és a legmagasabb színvonalú egészségügyi, oktatási vagy tömegközlekedési szolgáltatást kapja. Az eltartottak azonban komoly szavazóbázist jelentenek. Ahhoz, hogy egy párt kormányzati erőként végre tudja hajtani a rendelkezésre álló források rendszerszerű optimalizálását, az aktív és tisztességes adófizetők támogatására van szüksége. Ahhoz viszont, hogy hatalomba kerüljön vagy ott maradjon, szüksége van a többségben lévő ellenérdekeltek szavazatára is.

Éppen ezért nem hiszek azokban a jó szándékú, ámde naiv véleményeknek, amelyek szerint Magyarországon nemzeti konszenzus teremthető a kiérlelt, hosszú távú reformokhoz. Eddig vajon miért nem sikerült ez? Netán lennének olyan konkrét elképzelések, amelyekről még nem hallottunk? Akkor viszont hogyan lehet azokat széles körben megvitatni és támogatni?

Valóban, az eddigi reformkísérletekre nem lehetünk büszkék. Kényszer alatt születtek, gyakran átgondolatlanok voltak, többségük meg is bukott. A kérdés csak az, van-e értelme ennél többen reménykedni.

A szerző a Világgazdaság rovatvezetője