Nyugdíjba küldött előrelátás és öngondoskodás

A híradások szerint az államfő az aláírás bejelentésekor nyomatékosan arra kérte a parlamenti képviselőket, hogy mielőbb kezdjék meg az említett törvények részletszabályainak kidolgozását. Ez a törekvés azon kevés dolog közé tartozik, amelyet vélhetően minden szereplő maximálisan támogat. Jelenleg ugyanis szinte semmit nem lehet tudni az új szabályozásról, ez lehetetlenné tesz bármilyen tervezést pénztárak és ügyfelek számára egyaránt. Célszerű röviden áttekinteni, hogy az említett részletszabályoknak minimálisan milyen kérdésekre kell feltétlenül kitérniük.

Alapvető kérdés, hogy mi történik majd azzal a 14 hónapnyi járuléktömeggel, amelyet az állam az egyes nyugdíjpénztári tagoktól megvon. Az eddigi kormányzati nyilatkozatok alapján a járulékfizetőket a későbbiekben kompenzálják. Bár bizonyos utalások arra is történtek már, hogy ez a kompenzáció csak az állami rendszerbe visszatérők számára jár majd, az ilyen jellegű forgatókönyvek – azok súlyosan diszkriminatív jellege miatt – valószínűleg alkotmányossági korlátokba ütköznek.

A kompenzáció – ha megvalósul – lehet részleges és teljes körű is. Ez utóbbiról csak akkor beszélhetünk, ha a döntéshozók nem csupán a visszatartott öszszeg nominális értékével, hanem annak kamatos kamat típusú hozamnövekményével is számolnak. Bármilyen kompenzáció valósul is meg, az olyan jövőbeli kötelezettséget jelent, amely a későbbiekben jelentős hiánynövelő tényező lesz a költségvetésben.

A másik, talán ennél is izgalmasabb kérdés: egyáltalán megtartják-e a választható magán-nyugdíjpénztári pillért?

A legjobb nyugdíjpénztári hozamokról adatok itt

Véleményem szerint jogilag jóval kevesebb támadható felületet kínál az a megoldás, ha a döntés lehetőségét meghagyják az állampolgároknak, ám két hete maga a kormányfő nyilatkozott úgy Brüsszelben, hogy a második pillér rövid idő alatt kikerül a rendszerből, ebből sokan a pénztárak működésének adminisztratív eszközökkel való megnehezítésére következtetnek.

Nagyobb esélyét látom annak, hogy a kormányzat olyan feltételeket próbál majd teremteni, ami tömeges átlépések generálása nyomán közvetett eszközökkel igyekszik ellehetetleníteni a magán-nyugdíjpénztári rendszert. Ezt a forgatókönyvet támaszthatja alá az az intenzív kommunikációs offenzíva is, amely – sokszor erős csúsztatásokkal is élve – minél több magán-nyugdíjpénztári tag elbizonytalanítására játszik. Ez az erőteljes ösztönzés az állami rendszerbe való visszatérésre vélhetően a részletszabályozásban is tükröződni fog.

Már olyan egyszerű adminisztrációs trükkök is igen eredményesek lehetnek, amelyek a tagok tájékozatlanságára, illetve kényelmességére építenek. Ha például azoknak kell nyilatkozniuk, akik maradni szeretnének a pénztárban, máris automatikusan visszakerülnek az állami rendszerbe olyan személyek, akik számtalan lehetséges ok miatt ezt a nyilatkozattételt elmulasztják. Beépíthetnek olyan ösztönzőket is, amelyek az állami rendszerben többletjuttatást biztosítanak, vagy éppen a pénztárak számára teremtenek hátrányosabb feltételeket – noha európai uniós tagállam lévén a minimálisan elvárható feltétel a versenysemlegesség lenne.

A legfontosabb mézesmadzag azonban mindenképpen az lehet, ha a járulékfizetők a jövőben nevesített számlára fizethetnek járulékot az állami rendszerben is. (Persze még ekkor is nagy kérdés, hogy megvalósítható-e a kasszák nagy előnyét képező örökölhetőség is.) Azt ugyanis a lakosság már jó ideje megtanulta, hogy a nagy közösbe befizetett összegek sorsa számukra nem nyomon követhető, és a most befizetett összegek nagyságának – a rendszer felosztó-kirovó jellege miatt – igen kevés köze van a 20-30 év múlva esedékes nyugdíjakhoz. Még a kormánypárt által korábban preferált úgynevezett – szintén névleges egyéni számlákon (NDC) alapuló – svéd modell is csak a nyugdíjak befizetett járulékok szerint fizetendő arányát, nem pedig abszolút összegét határozza meg.

A magánnyugdíjpénztárak induláskor tapasztalt relatív sikere éppen annak volt köszönhető, hogy olyan megoldást ígértek, amelyek nevesített, az állam közvetlen beavatkozásától védett számlán személyes megtakarításokat biztosítottak mindenki számára. E pénztárak indulásakor volt szerencsém személyesen is részt venni a rendszer felépítésében, amelynek során az állampolgárok fő félelme az volt: mi lesz, ha az állam gondol majd egyet, és begyűjti ezeket a magánmegtakarításokat? Akkoriban igyekeztünk mindenkit meggyőzni ennek a forgatókönyvnek az irreális voltáról…

Itt érkeztünk el a történet hosszú távon legnagyobb károkat okozó aspektusához, amely az öngondoskodás kultúrájának és a következetes szabályokba vetett bizalomnak a rombolásában érhető tetten. A jelenlegi folyamatok ugyanis ismét felerősítik azt a gondolkodásmódot, amely szerint ebben az országban nem érdemes hosszú távra tervezni, hiszen még az alapvető feltételek is bármikor megváltozhatnak. Így könnyen lehet, hogy a választás lehetőségének meghagyása esetén az erőteljes ösztönzés a többséget paradox módon – régi félelmei újbóli felerősödése miatt – a magánnyugdíjpénztárban maradásra készteti majd.

Eközben pedig az alternatív megtakarítási formák keresése kapcsán ismét felerősödik a jövedelmek eltitkolására való törekvés is.
A jövő évi büdzsé tervezetében szereplő adatok tanúsága szerint a kormány sem számít arra, hogy azonnal sikerül a pénztárakban felhalmozott vagyon nagyobb részét a költségvetésbe csatornáznia, hiszen 2011-re összesen a pénztári vagyon mintegy ötödét tünteti fel pótlólagos bevételként. A hosszabb távra tekintők számára a kevesebb átlépés mindenképpen pozitív fejlemény lenne, hiszen az fordított arányban áll a jövő terhére történő eladósodásunkkal. A demográfiai bomba ugyanis eközben egyre csak ketyeg tovább.