Új „Bretton Woods” az EU-ban

A történelmi visszatekintések július folyamán inkább az első világháború centenáriumával foglalkoznak, és nem az 1944-es Bretton Woods-i konferencia 70. évfordulójával, ami teljességgel érthető. A világháború lezárásában és az új növekedési periódus megalapozásában azonban döntő szerepe volt az 1944 nyarán a Mount Washington szállodában megrendezett tanácskozásnak, ahol az Egyesült Nemzetek tárgyalódelegációi három hét alatt kidolgozták az új gazdasági és pénzügyi világrend alapjait.

A kanadai határ közelében fekvő, oxigéndús település azáltal lett világhírű, hogy a Washingtonra nyáron jellemző rekkenő hőség elől ide menekültek a 44 országot képviselő delegációk. Ezáltal viszont a nemzetközi gazdasági rend kutatói körében Bretton Woods egyfajta fogalommá vált: olyan átfogó rendezés szinonimájává, amely új elveket fektet le, új korszakot nyit a világgazdaságban.

Ezen az általánosságon túlmenően fontos tudni azt is, hogy a BW-konferencia három pillérre építve képzelte el a világgazdasági rendet: a valutastabilitás, a fejlesztés-finanszírozás, illetőleg a szabad kereskedelem elveire. Nem jelentéktelen szempont volt egyidejűleg a hegemónia kérdését kezelni valamilyen formában. A háromhetes esemény főszereplője egy John Maynard Keynes nevű lángelme volt.

Amikor húsz évvel ezelőtt a Közgáz Társadalomelméleti Kollégiumában nemzetközi konferenciát rendeztünk a konferencia ötvenedik évfordulóján, a világgazdaság újrarendezésének kérdése, tehát „egy új Bretton Woods” lehetősége két téma körül forgott: az egyik a „harmadik világ” évtizedes adósságválsága, a másik pedig a kelet-európai átalakulás volt.

Ma világgazdasági értelemben az egyik fő kérdés a 2007-ben kezdődött válság okainak kiküszöbölése, egy jobban szabályozott nemzetközi pénzügyi rendszer megteremtése, és a feltörekvő országok jólétnövelő eredményeinek konszolidálása. Ezeket a kérdéseket a világ vezető államai évről évre, az úgynevezett Húszak (G20) fórumán tárgyalják meg – ennek idei házigazdája Ausztrália.

A másik problémakör, amely BW-szerű, átfogó rendezésért kiált, az eurózóna válsága. Ennek tétje az EU és a külvilág számára igen nagy. Az elmúlt négy év európai válsága miatt az EU gazdaságai növekedési hátrányba kerültek, életveszélybe került az európai szociális modell, és a kontinens komoly humántőke-veszteséget szenvedett el.

Az, hogy az EMU-t rendszerszinten kell újragondolni, nem mai felismerés. Ez tükröződik a négy elnök (Herman van Rompuy, José Manuel Barroso, Mario Draghi és Jean-Claude Juncker) 2012-es jelentésében, valamint az Európai Bizottság által a „mély és valódi” valutaunióhoz vezető útról elkészített útitervben (Blueprint). Ezek a dokumentumok azonban nem tartalmaznak határidőket.

Az EP-választások előtt és azóta is sok szó esett és esik a költségvetési szabályok rugalmasabb alkalmazásáról és a beruházások élénkítésének szükségességéről, ami feltehetőleg csak kezdete egy átfogóbb újragondolási folyamatnak. Ezt az is sürgeti, hogy az amerikai monetáris politika várható megszigorítása a mainál sokkal nehezebb helyzetet teremthet az európai pénzügyi folyamatok irányításában is, vagyis az EU-nak mihamarabb stabilabb alapokra kellene helyeznie saját magát.

Egy európai Gazdasági és Monetáris Konferencia – a la Bretton Woods – felgyorsíthatná az euró és az eurózóna stabilizálását, s ezáltal az európai gazdaság fellendítését. Ad hoc jellegű engedmények helyett tartós, strukturális javulást hozhatna. Egy ilyen tartós rendezéshez átfogó alkura van szükség a többlettel és a deficittel rendelkező országok között, lehetővé téve egy fenntartható gazdasági pályát mindegyik számára.

A kilábalási stratégia újragombolásának szükségességére lehet következtetni abból is, hogy a több éven át tartó kiigazítás ellenére minden válságországban nőtt az adósság/GDP hányados. Normál esetben minden tartozás visszafizetésére törekedni kell. Ha viszont valahol egy adósságválság kialakul, amögött nemcsak felelőtlen hitelfelvétel, hanem felelőtlen hitelnyújtás is áll. A gyorsabb kilábalás érdekében pedig minden érintett félnek (hitelezők, adósok, részvényesek, adófizetők) valamilyen méltányos részt kell vállalni a veszteségek leírásából.

Jó hír, hogy Jean-Claude Juncker, aki az év végén átveszi az Európai Bizottság vezetését, a kampány során és azóta is nyíltan beszélt az eurózóna stabilizálását célzó új fiskális eszközökről, és nem zárta ki a szorosabb koordinációval járó kockázatok megosztását a monetáris unión belül. Ez több mindent jelenthet, például az államadósságok valamilyen fokú összevonását, vagy pedig olyan automatikus stabilizátorok kidolgozását, amely megosztja a tagországok között a ciklikus munkanélküliség költségeit.
Ha ilyen fiskális eszközök kerülnek szóba, sokan azonnal erkölcsi kockázatot emlegetnek. Ilyenje azonban a mai mechanizmusnak is van, hiszen nem nagyon lehet másképp jellemezni azt a helyzetet, amikor az egyensúlyhiányból fakadó minden költséget a gyengébb országokra és gyengébb társadalmi csoportokra lehet terhelni.

Mindent egybevetve rendszerszintű, hosszú távú megoldást kell találni a válságra, helyreállítva minden tagország növekedési potenciálját, valamint a valutaunión belüli konvergencia lehetőségét. A rendszerszintű problémákat pedig nem lehet pusztán tagállami szintű erőfeszítésekkel megoldani – ennyit mindenképpen le kéne szűrni a 2011-12-es felfordulásból. Tisztázni kell például egyszer, s mindenkorra, hogy mit tehet az Európai Központi Bank, és mit nem.

E kérdések rendezésére az Európai Tanács által eddig követett módszer nem alkalmas. A bizonytalanságot fenntartó tyúklépések helyett jobb volna egy komoly konferenciát rendezni. Európában sok olyan hegyvidéki szálloda található, amely ilyen célra használható lenne. Igaz, Keynes-hez fogható közgazdászokban manapság nem bővelkedünk.