Galériás boom - egyre jobb üzlet a kiállítás

A legrégebben működő budapesti kereskedelmi galériát – a térség első és sokáig egyetlen ilyen jellegű kelet-nyugati kezdeményezését – Hans Knoll bécsi galerista alapította 1988/89 fordulóján. A bécsi és a budapesti galéria művészköre (Birkás Ákos, Nemes Csaba, Göbölyös Luca, Mara Mattuschka, Tony Cragg stb.) és kiállítási programja is nagyrészt átfedi egymást, de persze mindig helyi aktualitásra törekszenek – mondja a budapesti Liszt Ferenc téri lakásgalériát 2002 óta vezető Pilinger Erzsébet. Művészeik kizárólagos képviseletére törekszenek, olyan bizalmi kapcsolat kialakítására, amely hosszú távon mindkét félnek kifizetődik, és egyebek mellett a műtermi és galériás árak azonosságában is megmutatkozik. A bécsi „háttér” egyébként a külföldi vásárokon való szereplést is megkönnyíti: régebben Kölnben, az utóbbi években Bécsben, Londonban és Moszkvában állít ki rendszeresen – közös standon – a két cég.

Az alapításkor Hans Knoll célja nem az volt, hogy rövid távon nyereségessé tegye budapesti galériáját. Az első fecskék egyikeként nagyon fontosnak tartotta hazánkban a kortárs művészet népszerűsítését, a gyűjtői kör kialakítását, illetve a kelet-közép-európai alkotók nyugati megismertetését. Mindezt olyan szakmai projektekkel támogatta, mint például a huszadik századi magyar művészet egyik alapművének számító Második nyilvánosság című tanulmánykötet német, majd később magyar nyelvű kiadása. Pilinger Erzsébet szerint körülbelül öt évvel ezelőtt következett be az áttörés, ekkorra alakult ki a galéria körül egy viszonylag erős gyűjtői kör, majd 2007 hozott újabb jelentős lökést nemcsak a Knoll, hanem általában véve a magyarországi kortárs műkereskedelem számára is.

FOTÓMŰVÉSZET Knoll után nem sokkal, 1990-ben alapította Szalóky Károly az időközben több kiállítóhelyre bővült Várfok Galériát; rajtuk kívül a Dovin és a Deák Erika Galéria is a piac meghatározó szereplőjének számít a kilencvenes évek óta. Sok akkoriban alakult galéria azonban néhány év után kénytelen volt lehúzni a rolót – a kortárs művészet piaca még nem volt elég fejlett ahhoz, hogy mindegyiküket eltartsa. Jó profilválasztással, magas színvonalú munkával és némi szerencsével azért át lehetett vészelni a nehéz időket. Jó példa erre az 1997-ben alakult Vintage Galéria, amely kezdettől a fotóművészetre összpontosított.

DUMASZÍNHÁZ Viszonylag régi motoros a kortárs művészeti szcénában a Godot Galéria is, amely 1999-ben jött létre az akkor még féltucatnyi – ma már csak két – kiállítóhellyel büszkélkedő Madách téren. A színészetből átigazolt Sáfár Zoltán és Kaucsek Bálint közgazdász által alapított céghez 2000-ben a galériás tapasztalattal rendelkező Kozák Gábor is csatlakozott; ma a három tulajdonos végzi a kiállítóterem szakmai és üzleti vezetését, míg a napi feladatokban tavaly óta Böhler Nóra művészettörténész is segít nekik. A képtár szomszédságában 2004 óta működik az a kávézó és „dumaszínház”, amely – bár a közönséget tekintve nem sok átfedés tapasztalható – a galéria nevét, ismertségét is érezhetően növelte.

„Az indulásnál minden koncepció nélkül, ismerős művészek képeit állítottuk ki” – idézi fel Kaucsek Balázs. Ezután fokozatosan, szakértők segítségével alakították ki azt a nagyjából tucatnyi művészből álló kört, amelynek alkotásai rendszeresen megjelennek a kétszintes – a pincében lévő raktárral együtt mintegy 220 négyzetméteres – galéria falain. Főleg középgenerációs, már többé-kevésbé befutott művészekkel (például a „gyűjthető” festmények mellett sok, múzeumba kívánkozó installációt is készítő Bukta Imrével, a legtöbb gyűjtő által vásárolt Gaál Józseffel vagy a nem csak a Godot-hoz kötődő Szurcsik Józseffel és Ujházi Péterrel), illetve néhány harminc körüli fiatallal (Tamási Claudiával, Nagy Krisztinával) dolgoznak együtt.

Kozák Gábor szerint 2004–2005-ig üzleti szempontból éppen csak vegetált a cég, de azóta lassan termőre fordult. A nyugaton szokásos művész-galerista modell teljes átvételére azonban egyelőre nem nyílt lehetőség: ehhez a hazai galériák nem eléggé tőkeerősek. A Godot helyzetét tovább bonyolítja, hogy az általa képviselt középgenerációs művészek pályája jóval a közös munka megkezdése előtt elkezdődött, ezért az alkotók meglévő kapcsolatrendszerét is integrálni kellett a megegyezésekbe. Ezeknek a részletei nincsenek kőbe vésve, a galéria fontosnak tartja a rugalmasságot és a különleges helyzetekhez való alkalmazkodóképességet.

ÚJ MÉDIUMOK Üzletileg kezdettől fogva megáll a saját lábán a 2003-ban alakult és mára az egyik legfontosabb budapesti galériává avanzsált acb. A Király utcai lakásgalériát az Irokéz kortárs művészeti gyűjtemény tulajdonosaiként is ismert üzletemberek, Pados Gábor és Pajor Zsolt, valamint két művészettörténész, Szőke Katalin és Szoboszlai János alapította. Koncepciójukban egyrészt a középgenerációs és a fiatal magyar művészek (Szűcs Attila, Braun András, Ádám Zoltán, Batykó Róbert stb.) karrierjének az építése, másrészt a hazai műkincspiacon meglehetősen elhanyagolt új médiumok – video, videoinstalláció, installáció, objekt, digitális print – népszerűsítése, harmadrészt a viszonylag fiatal és ezért Magyarországon is többé-kevésbé megfizethető árú külföldi művészek (a holland Jurriaan Molenaar vagy a japán Hideki Iinuma) bemutatása szerepelt és szerepel – összegzi a galériát vezető Szoboszlai János.

Nyugati mintát követve „fejlesztő galériaként” az acb arra törekszik, hogy Magyarországon kizárólagosan képviselje művészeit. Szoboszlai szerint ez a modell az esetek többségében működőképesnek bizonyult, már csak azért is, mert a gyűjtőkör olyan kicsi, hogy nem érdemes több kereskedelmi galériánál kiállítást rendezni egy-egy alkotó műveiből. Külföldön már más a helyzet, Németországtól Hollandiáig több európai országban is voltak már tárlataik az általuk képviselt művészeknek partnergalériáknál. Kiállításaikhoz, projektjeikhez egyébként kisebb állami és vállalati pályázati lehetőségeket is igénybe vesznek, és 2006 nyara óta a Pannon képében állandó szponzora is van a kiállítóteremnek: a távközlési vállalat hirdetéseiben egyszerre tűnnek fel az acb művészeinek munkái és a két cég logója.

GALÉRIÁS BOOM Az utóbbi években – a műkereskedelem és a gyűjtői érdeklődés változásához kapcsolódva – jócskán megszaporodott a kortárs művészettel foglalkozó galériák száma, sőt olyan cégek is vannak, amelyek régebbi alkotásokról álltak át ma élő művészek bemutatására. Így ma már legalább 20-30 budapesti kiállítóhelyen találkozunk kortárs műalkotásokkal, és a kifejezetten színvonalas galériák számát is tucat körülire teszik a szakemberek. A NextArt, a Manna, az építészeti és dizájnmagazinhoz kötődő Octogonart, a Pintér Antikból „kinőtt” Pintér Sonja Kortárs Galéria mellett az egyik vezető aukciósházon belül tavaly létrehozott Virág Judit Kortárs Galéria is bizonyítja: ma már komoly üzletág, és alighanem még nagyobb jövő előtt áll Magyarországon a kortárs műkereskedelem.

A „galériás boom” során létrejött kiállítóhelyek közül az Inda tűnik mind művészi, mind üzleti szempontból az egyik legerősebbnek. Művészeti vezetését egy a galériás világban és a művészeti közéletben is tapasztalatot szerzett fiatal festő, Romvári Márton végzi, az üzleti vonalat pedig Tallér Ágnes közgazdász viszi. A 2006 őszén létrejött galéria az első évben csoportos kiállításokkal próbálta formálni az arculatát, majd három fiatal művészettörténészt kértek fel a szakmai koncepciók kidolgozására. Közülük Muladi Brigitta azóta az Inda állandó kurátorává vált, és Molnár Ildikó személyében tavaly óta a PR-területet is profi szakember tartja kézben.

A kiállítóterem a Király utca egyik szépen felújított szecessziós házának 135 négyzetméteres lakásában kezdett működni. Nem sokkal később a szomszédos kisebb lakást is megvásárolták, így egy a kiállítási teret kiegészítő raktár-tárgyalót is létrehozhattak – mondja Romvári Márton.
Az Inda – Magyarországon még korántsem általános módon – kizárólagos szerződések alapján képvisel művészeket. Jelenleg kilencen vannak, részben fiatal, részben a középgenerációhoz tartozó festők és szobrászok (például Czene Márta, Szépfalvi Ágnes, Kopasz Tamás). Ugyanakkor persze az Indánál sem a – viszonylag rövid távú – szerződések jelentik a művészek megtartásának zálogát, hanem az, ha hosszú távon is ők kínálják számukra a legjobb lehetőségeket.