Miként lett gigaüzlet az olimpia?

A modern olimpiai eredetileg az amatőr sport négyévente megrendezett ünnepének indult. Az ötkarikás játékokon nem vehetett részt olyan sportoló, aki pénzt fogadott el sportteljesítményéért az olimpián, vagy azelőtt. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) rendkívül éberen őrködött ezen elv fölött, s többször borzolta a kedélyeket érmek elvételével és kizárásokkal.

Az indián Jim Thorpe-ot például – aki az 1912. évi stockholmi olimpián nyert tízpróbában – győzelmét követően megfosztották amatőr státusától és olimpiai aranyérmétől, mert korábban heti 25 dollárt kapott baseballjátékosként nyaranta.

Persze legyinthetnénk, hogy az előző évszázad elején még viszonylag kevés olyan sportág volt, amelyben fizettek a játékosoknak, s az úgynevezett profi sport nem is igazán volt elterjedt, így volt létjogosultsága az amatőr státusz fenntartásának. Azonban a NOB a végletekig ragaszkodott a profik olimpiáról való kitiltásához, és még 1970-es években is volt példa arra, hogy ilyen indokkal nem hagytak elindulni sportolókat a játékokon (például az osztrák Karl Schranzot az 1972-es sapporoi téli olimpián).

Az olimpia üzletté válásának azonban a NOB sem tudott gátat szabni. Míg az 1960-as római olimpiát még csak 21 országban közvetítették, az 1988-as szöulit már nyolcszor ennyiben, s az utóbbi játékok összesen több mint 10 milliárd tévénézőt hozott.

Természetesen az ebben rejlő lehetőségeket nagyon hamar felismerték a vállalatok, s így fokozatosan megjelentek a szponzorok, először csak maga az olimpiai mozgalom, majd a sportolók mögött is. A sportba egyre több pénz áramlott, egyre több sportágban fizettek hatalmas összegeket az emberfeletti teljesítményt nyújtó sportolóknak, s így eljött az idő, amikor már a profikat sem lehetett kizárni az olimpiákról. 1992-ben Barcelonában már az amerikai kosárlabda válogatott játékosai nem az egyetemisták közül kerültek ki: ott lehettek a játékokon az NBA dollármilliókat zsebrevágó sztárjai is.

Amióta pedig a NOB visszavonulót fújt tulajdonképpen semmi nem gátolta az olimpiát abban, hogy a világ egyik legnagyobb gazdasági hatású rendezvényévé váljon. Ma már a rendezők dollármilliárdokat költenek a felkészülésre. Az athéni olimpiára például több mint 10 milliárdot költött Görögország, míg az idei pekingi játékok ennél is többe kerültek: Kínában az összes beruházás értéke becslések szerint akár a 40 milliárd dollárt is elérheti.

Bár a 2012-es londoni olimpia költségvetése az előrejelzések szerint ettől némileg elmarad, mivel a költségeket mostanában elég gyakran alulbecsülik könnyen elképzelhető, hogy a britek is elérik ezt az összeget.

Persze az olimpiának haszna is van: az ötkarikás játékoknak komoly gazdaságélénkítő hatása lehet. Különösen a turizmus profitálhat az eseményből: Pekingben például azt várják, hogy Kína legkésőbb 2020-ra a világ első számú turisztikai célpontjává válik, s ehhez a mostani olimpia is nagyban hozzájárul majd.

Az olimpia azonban persze nem csak a rendező országnak nagy üzlet, ma már a Nemzetközi Olimpiai Bizottság is hatalmas bevételre számíthat belőle. Míg 28 esztendővel ezelőtt a NOB „mindössze” 88 millió dollár keresett az olimpián az atlantai játékok már 2,63, a sydney-i 3,77, a 2004-es athéni pedig 4,19 milliárdos bevételt hoztak.

A legtöbbet természetesen a közvetítési jogok értékesítésén kereshet a NOB: ebből a tételből több mint 2,3 milliárd dollár folyt be négy éve, s ennél is többre számítanak az idén. Szakmai becslések szerint az olimpiát hazánkban közvetítő Magyar Televízió például mintegy 5 millió dollárt fizetett a jogokért.