Türkmén-orosz gázpaktum: fejbekólintó vereség a Nyugatnak

 A Hongkongban szerkesztett kiadvány egy volt indiai karrier-diplomata, M. K. Bhadrakumar írását közli, amely szerint Moszkva felülmúlhatatlanul gáláns ajánlatott tett a közép-ázsiai állam kormányának, amivel gyakorlatilag kisakkozta a térségből Európát és Amerikát. A politikailag jól körülbástyázott érdekviszonyok keretei között a Gazprom két megállapodást írt alá Türkmenisztán fővárosában, Asgabatban.

Az első a következő 20 évre szóló szállítások során elszámolandó árakra vonatkozik. Ebben az orosz cég vállalta, hogy az Európában és Ukrajnában elérhető nagykereskedelmi gáztarifákhoz igazodva egy megemelt alapárat képez a türkméneknek, ami azt jelenti, hogy a mostani, ezer köbméterenkénti 140 dolláros ár helyett már 2009 januárjától a 225-295 dolláros sávba eső ár lesz alkalmazva. Ez egy önmagában is lenyűgöző, 9-12 milliárd dollár körüli bevételi többletet jelent Asgabat számára.

A második megállapodás arról szól, hogy lelőhelyek feltárására és a szállítási kapacitások kiépítésére az – Asia Times szerint energia-szörnyeteg („leviatán”) – Gazprom mintegy 4-6 milliárd dollárnak megfelelő összeget fog befektetni, amire 0 százalékos kamatot alkalmaz. Az egész ügyleten az oroszok – a költségeiken felül – szinte semmit sem, vagy nagyon keveset nyernek. Ráadásul a megállapodással Moszkva precedenst teremtett a kazah és az üzbég földgáz – ugyancsak minimális nyereséggel kecsegtető átvételére és továbbítására. Mint azonban a volt indiai diplomata a cikkében rámutat, az oroszok itt nem az ósdi nyerészkedés szempontjai szerint jártak el, hanem egy grandiózus, globális játszmát indítottak.

A július végi megállapodással csaknem egyidejűleg Pekingbe utazott Igor Szecsin orosz miniszterelnök-helyettes. A tanácskozásról részletek nem közöltek, a kínaiak azonban annyit elárultak, hogy irányváltás lesz az orosz energiapolitikában, amennyiben Moszkva az eladásaiban a Nyugattól kelet felé, a csendes-óceáni térség irányába fordul. A váltást igazolja, hogy az oroszok nagyvonalú engedmények kíséretében rendezték a távol-keleti határvonal kijelölésében a kínaiakkal meglévő vitáikat, közös hadgyakorlatot tartanak, és látványosan növelik a kétoldalú kereskedelmüket.

A kép úgy válik teljessé, hogy közben Kína szintén kötött gázszállítási szerződést a türkménekkel, és már el is indították a szükséges csővezeték építést, mégpedig Oroszországon keresztül az északnyugat-kínai Hszicsiang tartományba. Ez azt jelenti, hogy Moszkva gyakorlatilag teljesen kézben tudja tartani az energiahordozó mozgását a térségben, ami akkor is óriási előnyt jelent számára, ha az elérhető nyereség jelentős hányadát átengedi a kitermelő országoknak. A nagy játszma ugyanis itt kezdődik, mert az orosz kormány ilyen pozícióban immár gőzerővel láthat hozzá a már hosszabb ideje fontolgatott – az OPEC másolásával létrehozandó – globális gázkartell megszervezéséhez.

A tervet ellenző Európa szempontjaira – az adott erőviszonyok mellett – könnyen fittyet hány, már csak azért is, mert a Kaszpi-tengeren túli területek szénhidrogén-kincsének kiesése után a Nyugat által dédelgetett Nabucco vezeték illuzórikussá válhat. A Kaukázuson és Törökországon, majd a Balkánon keresztül építendő Nabucco-hálózatnak valószínűleg az adná meg a kegyelemdöfést, ha az oroszok a saját terveik céljára Azerbajdzsánt is meg tudnák nyerni. Dmitrij Medvegyev elnök július elején járt az országban, ahol felajánlotta, hogy helyben kifizetnék a nyugat-európai árakat, ha Baku kész lenne a gázt az ő hálózatukba táplálni. Ilyen nagy tétekben és pazar gesztusok kíséretében folytatott játszma mellett eltörpülnek az olyan húzások, mint például a nagy észak-amerikai szénhidrogén-ipari konszernek kiebrudalása Venezuelából, ahol a Gazprom és a Lukoil fog a jövőben feltárni és kitermelni.

A fordulatokkal szinte kifogyhatatlanul teletűzdelt történet azonban még ezen a ponton is tartogat új mozzanatot. Irán ugyanis azt szerette volna, ha a türkmének dél felé, a Perzsa-öböl irányába nyitottak volna a szénhidrogén-szállításaikkal. Mivel ez elmaradt, ezért Teherán a roppant földgázkincsének értékesítésével észak-nyugat felé, Törökországon keresztül Európa irányába nyomulna. Ez a törekvés azt jelenhetné, hogy elsődlegesen Irán szállításaira kellene alapoznia Európának, ha a gázellátását szeretné – legalább viszonylagosan – függetleníteni az oroszoktól. Ha pedig az azeriek a gálánsan – és helyben – fizető oroszoknak adnák át a gázt, akkor Irán kínálata jelenthetné azt a szalmaszálát, amelybe a Nabucco-projekt szervezői kapaszkodni tudnának. A cselekmény ezen a ponton dúsul fel abszurd elemekkel, mert a Nyugatnak Iránnal kellene valamiféle szövetséget kialakítania az orosz-blokkal szemben, akkor, amikor Amerika minden erejével a Teherán elleni bojkott kiterjesztésén munkálkodik.

A Nyugat számára – legalábbis energiapolitikai értelemben – megrendítő erejű csapásokkal felérő moszkvai akciók láttán az internetes publikációkban nyomban megindult a károgás. Az egyik szerző rámutat, hogy Amerika a gigantikus tűzerejét fitogtató „shock and awe” (sokk és rettenet) hadműveletekkel, óriási pusztítással és emberáldozatokkal járó akciók révén akart pozíciókat szerezni a térségben, addig Moszkva játszi könnyedséggel végrehajtott diplomáciai manőverekkel operált, és győzött.