Miért vagyunk hajlamosak a "bunkó menedzserezésre"?

A legtöbben nem vagyunk vezérigazgatók, és ezt hajlamosak vagyunk azzal kompenzálni, hogy bunkó menedzsereknek tekintjük őket. Pedig a csúcsvezetők egy jelentős része (sőt, talán a többsége) valójában legalább annyira entellektüel, mint egy egyetemi tanár vagy egy dramaturg. Nagyon is árnyalt képe van a világról, és pontosan tisztában van vele, mi mindent kellene elolvasnia, végiggondolnia, megtanulnia, csak nem ezzel tölti az idejét, hanem a vállalat vezetésével és a szükséges napi információk megszerzésével – például a Világgazdaságból – írja Mérő László, az ELTE Gazdaság- és Döntéspszichológiai Intézeti Központjának egyetemi tanára.

Amikor a rendszerváltás után Magyarországon is elindultak az MBA-képzések, legelőször azok haraptak rá, akik vezetőként vagy vezetőjelöltként érezték, több tudásra van szükségük. Azután a következő évfolyamokban jöttek azok, akik úgy érezték, ha több tudásuk lesz, akkor talán vezetővé válhatnak. Ettől a képzés jellege alapvetően megváltozott. Az első évfolyamokon még valóban lehetett tanítani, azaz a világ komplexitását elemezni, és az e mögött meghúzódó általános elveket, gondolatokat vizsgálni. Lehetett foglalkozni azzal, miképpen születik a világban percről percre az új tudás, ami napról napra megváltoztatja a világot.

A későbbi évfolyamokon a hallgatók többsége már nem ilyesfajta ismeretekre vágyott. Ők azt követelték, hogy azonnal, most rögtön mondjuk el nekik a nagy titkokat, amitől eredményes, élvonalbeli vezetők lesznek. Annyian voltak és olyan erős fizetőképes keresletet jelentettek, hogy muszáj volt alkalmazkodni hozzájuk, és át kellett térni a kész receptek oktatására. Ettől azonban a valódi vezetők pillanatok alatt eltűntek ezekből az iskolákból.

Ők pontosan érezték, hogy a legfrissebb kész receptek is automatikusan elavulnak, mire a tananyagba bekerülnek, és ebből, köszönték szépen, nem kértek. Emellett nagyon idegesítette őket néhány hallgató habitusa is, akik csalhatatlanul megérezték, ki itt az, aki valóban vezető, igyekeztek melléjük ülni, és lesték az alkalmas pillanatot, amikor végre megkérdezhetik: adhatok egy névjegyet? Így aztán nemcsak a tanítás stílusa, hanem a hallgatóság összetétele is viharos sebességgel változott meg.

A cikk teljes terjedelemben itt olvasható