"Nincs idő a BKV-t menteni az egészségügy helyett"

A kórházszövetség minapi konferenciáján ezekről a kérdésekről beszélgettünk, miután általános megdöbbenést keltett a jelen lévő hallgatóság körében, mennyire nem intéztek kérdést – egy kivételével – a fórumon részt vevő államtitkárhoz. Apátia, rezignáltság, egzisztenciális félelem, mindegyik szerepet játszhatott a kérdések fel nem tételében – állapítottuk meg szomorúan. E jelenség elemi erővel hívta fel a figyelmet arra, hogy még ha nem is jutottunk el az általános kétségbeesésből a teljes apátia állapotába, közel járhatunk hozzá. És itt kezd igazán veszélyessé válni a „történet”.

Abban a pillanatban ugyanis, amint az egészségügyi szereplők többségén a reményvesztettség, az apátia lesz úrrá, lényegtelenné válik, pénzügyi egyensúlyunk megfelelőnek mutatkozik-e a nemzetközi pénzpiacokon, aminek eredményeképpen gazdasági autonómiánkat visszakaphatjuk – ahogyan erről a miniszterek oly szívesen beszélnek. A kormányzó pártok annyit konstatálhatnak majd csupán, hogy az egészségügyben zajló csatát elveszítették. Mindenképpen megfejtésre vár, hogy a kormány — csaknem egy évvel a választások után — miért nem érzi magáénak az egészségügy gondjait, miközben ellenzékben annyira tisztában volt azzal a képtelen helyzettel, ahova a korábbi kormányok juttatták.

Talán azt vélelmezik, van még idő a teljes leépülésig, előtte mindenképpen fontosabb a MÁV-ot vagy akár a BKV-t megmenteni? Jelentem, súlyosan hibás a megítélésük. Nincs idő várni az egészségügyben. Legfeljebb negyedéve maradt hátra a kormánynak az érdemi beavatkozásig. Sőt, ha az orvostársadalom aktívabb tagjainak mozgolódása stabilnak mutatkozik, már annyi sem.

Mondhatja persze a kormány, hogy nem szereti az ultimátumokat – és milyen igaza van ebben. Csakhogy ez kevés embert fog izgatni, legalábbis azok közül, akik eddig kitartottak, mert bíztak az új kormányban, bíztak abban, hogy a korábbiakhoz képest más ethosszal viszonyul az ellátórendszerhez, de csalódniuk kellett.

Az utolsó pillanatról való lemaradás következményeinek számbavételéhez nincs szükség kifinomult érzékszervekre: a híradások másról sem szólnak majd, mint sorozatosan bezáró osztályokról, frusztrált kórházigazgatókról, nem adekvát orvosi beavatkozásokról, kibírhatatlanul lassú közfinanszírozott ellátáshoz jutásról, valamint türelmetlen személyzetről és látványosan szétszakadt ellátórendszerről. A magyar gyógyszergyártók minapi nyilatkozata is az egészségügyben uralkodó kétségbeejtő állapotra utal: a gyártók 25 milliárd különadót hajlandók felvállalni abban az esetben, ha azt az egészségügyi szakdolgozók, orvosok béremelésére fordítják.

A kormány nem késlekedhet egy biztató jövőkép felvázolásával, amely kiszámítható környezetet, növekvő közkiadásokat ígér az egészségügyben. Ennek prezentálása nem okozhat különösebb gondot, tekintettel arra, hogy a frissiben elfogadott konvergenciaprogram 2015-ig GDP-arányosan 5,9 százalékra felfejlesztendő egészségügyi közkiadásokkal számol, ami óvatosan számolva is 400-500 milliárd forint többletforrás bevonásával kecsegtet.

Ezzel egyidejűleg gesztusértékű megállapodásokat kell kötnie az ágazati szereplőkkel az ellátórendszer rövid és középtávú finanszírozási feltételeinek javításáról. E gesztusnak ma még lenne jelentősége, ezzel orvoscsoportokat tudnánk itthon tartani, de ez a lehetőség holnapra elvész. Amennyiben a kormány nem veszi komolyan a fenyegetettséget, megannyi orvos és nővér távozása prognosztizálható az ágazatból, és szerencsétlen körülmények közepette akár magából az országból. Ebben az esetben elveszíthetjük a reményét is annak, hogy a közeli jövőben elfogadható színvonalú ellátórendszer szolgálja, segítse a betegeket.
n A szerző a Semmelweis Egyetem Menedzserképző Központjának programvezetője