Dominóesés - Egyre feketébb a magyar élelmiszeripar

„Jelentős forgóeszköz hiány, magas alapanyag árak, gyakori késedelmes fizetés, széles körben elterjedt szállítói hitelezés, komoly szezonalitás” – sorolja Kárpáti Gábor, a Coface Hungary ügyvezető igazgatója azokat a problémákat, amelyekkel az élelmiszeripari cégeknek nap, mint nap meg kell küzdeniük. Egyre több nem is képes kezelni ezeket: az élelmiszeripari tevékenységet végzők körében közel harminc százalékkal nőtt a cégek fizetésképtelenségi mutatója az idei év első negyedében 2011 azonos időszakához képest. Ez pedig – ahogy a Coface Hungary Hitelbiztosító elemzéséből kiderül – rosszabb, mint az 5 százalékponttal alacsonyabb országos átlag.

Az élelmiszeripar egyik sajátossága Magyarországon, hogy nagyon sok a vállalkozás a szektor méretéhez képest, s a struktúra nem hatékony. Ugyanakkor azonban jelentősége is nagyobb az ágazatnak, mint ami a GDP-n belüli súlyából fakadna – ezért is nagyon fontos a gazdaság egésze szempontjából, hogyan alakulnak trendjei. Ugyanis hiába csak mintegy 1 százalékát teszik ki az élelmiszeripari vállalkozások az összes – durván 550 ezer – magyarországi társas vállalkozásnak, a szektor GDP-hez való hozzájárulása 2,5 százalékos, s még jelentősebb a külkereskedelemben játszott szerepe. Nem véletlen, hiszen szinte nincs olyan területe a gazdaságnak, amellyel – akár felhasználóként, akár (be)szállítóként – ne kapcsolódna valamilyen módon.

A Coface adatait górcső alá véve látható az is, hogy az elmúlt évek hazai gazdaságot sújtó csapásait nehezen viseli az élelmiszeripar. Ugyan az eljárások száma alacsony (az összes regisztrált eljárás pár százalékát teszik ki); s az eljárások alá vontak jellemzően 300 millió forint forgalom alatti, azaz kisebb vállalkozások, de nagy kérdés, hogy a megszűnő vállalkozások bevételei a társasággal együtt eltűnnek, vagy a feketepiacra kerülve adózatlan és ellenőrizetlen formában jelennek - e meg. Az esetek 64 százaléka egyébként végelszámolás, ezen belül is a kényszer-végelszámolások voltak a legjellemzőbbek a szektorban az idei év első három hónapjában. Az ügyek másik nagy hányadát a felszámolások teszik ki; a vizsgált időszakban pedig összesen csak egy csődeljárást kezdeményeztek.

Az élelmiszeriparon keresztül plasztikusan bemutatható, hogyan működnek a tovagyűrűző hatások a magyar gazdaságban. Mivel a láncon belül, annak minden (lánc)szemére jellemző a forrás- és forgóeszközhiány, valamint a szállítói hitelek terjedése, akár egy dominó eldőlése végighullámozhat az egész láncolaton. Az élelmiszeripari cégek a kereskedelmi láncok gyakori késedelmes teljesítése miatt, azok finanszírozására kényszerülnek, míg magukat az élelmiszert előállítókat a saját beszállítóik, azaz az alapanyagot szolgáltató állattenyésztők, illetve növénytermesztők finanszírozzák, amelyeknek pedig a takarmánygyártók, illetve a vetőmagot és kemikáliákat szállítók kénytelenek szállítói hiteleket biztosítani.

Az ebben a formában igen hosszú ideig kint lévő pénzek állománya pedig nagyon nagy – amit Kárpáti egy döbbenetes adattal illusztrál: az állattenyésztéssel foglalkozó cégek által a takarmánybeszállítóknál kint lévő teljes hitelállomány, egy időben mintegy 40 milliárd forintra rúg. A szállítói hitelek állománya egyébként meghaladja a banki hitelekét ebben a körben.