Orvosszakmák elfogyóban

Madárinfluenza, közel-keleti koronavírus, ebola – a jelen, illetve a közelmúlt néhány rettegett járványai eddig elkerülték hazánkat. Elég azonban csak az olyan, a globális felmelegedés miatt mind északabbra húzódó kórokra gondolni, amilyen a szívférgessség, vagy arra, hogy az antibiotikum-rezisztencia miatt egyre több olyan fertőzés van, amelyet nem, vagy csak nagy nehézségek árán lehet ma már meggyógyítani, hogy nyilvánvaló legyen, mennyire nagy jelentőségű szakma a fertőző betegségekkel foglalkozó infektológia.

Ezt a speciális orvosszakmát mégis egyre kevesebben művelik hazánkban: a Magyar Infektológiai és Klinikai Mikrobiológiai Társaság elnökének becslése szerint alig százan, miközben legalább kétszer ennyi orvosra lenne szükség ahhoz, hogy mindenütt megfelelő számú szakember álljon rendelkezésre. Schneider Ferenc azt mondja: az infektológusok száma nagyjából a 90-es évek eleje óta folyamatosan csökken, ez a szakma is áldozatául esett az akkori egészségpolitika által indított ágyszámcsökkentési hullámnak. Az óta pedig még az ország legnagyobb, fertőző betegségekre specializált intézményét, a Szent László Kórházat is összevonták a Szent István Kórházzal, tovább szűkítve a fertőző betegeket fogadó osztályok és ágyak számát. „Megyénként ma már egy-egy ilyen osztály működik, de Komárom-Esztergomban egy sem” – vázolja a helyzetet az elnök, aki szerint tőlünk nyugatra már felismerték, hogy stratégiai szakmáról van szó, így – miként a betegek gyors kivizsgálását lehetővé tévő mikrobiológia, ez is - plusz támogatást kap.

Nálunk a szakminiszter által is elismert tizenkilenc orvosi hiányszakmára jelentkezők a teljes képzési idő alatt kiemelt támogatást (minimálbér + 50 százalékot) kapnak. Ennek ellenére a szintén hiányszakmának számító sürgősségi ellátásban sem jobb a helyzet. „A korábbi évekhez képest most ugyan kicsivel több, 20-25 fiatal tesz oxyológiai-sürgősségi szakvizsgát, de a vizsgázók 5-10 százaléka már eleve külföldön dolgozik, és évente legalább húsz kolléga megy el külföldre, tehát több, mint amennyien szakvizsgáznak” - mondja Berényi Tamás, a Magyar Sürgősségi Orvostani Társaság elnöke. Hozzátéve: ha végre komolyan vennék a sürgősségi alapelveket, és erre alapozva strukturálnák az ellátást, akkor legalább négy-ötszáz szakorvos hiányozna. Nem véletlen, hogy – többek között emiatt is - a társaság a közelmúltban azonnali krízismenedzsmentet és a jelenlegi struktúra újragondolását szorgalmazza a sürgősségi ellátás területén.

Ha nem lesz nagyon rövid időn belül gyökeres, radikális reform az egészségügyben, tényleg nem lesz, aki ellássa a betegeket. Mert a fiatal orvosok külföldre mennek, az idősek pedig, akik nélkül ma sok esetben nem tudnák működtetni a kórházakat, rendelőket, előbb-utóbb már képtelenek lesznek dolgozni – mondja a Szakmai Kollégium Sebészeti Tagozatának elnöke.
Oláh Attila szerint, ha hivatalosan még nem is tartják annak, ma már a sebészetről is nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy hiányszakma, ahogyan szinte nincs olyan ága az orvoslásnak, ahol a kellő számban állnak rendelkezésre a doktorok. „Napról-napra küszködve sikerül már csak kiállítani az osztályok, szakrendelések működéséhez szükséges minimális létszámot, nyugdíjas orvosokkal, máshonnan beügyelőkkel vagy úgy, hogy az ügyelő orvosoknak egyszerűen nem adják ki az egyébként kötelező szabadnapot. A fiatalok számára közben egyre kevésbé vonzó az orvosszakma, ezen belül a sebészet, így ma már nem csak a kelet-magyarországi kis kórházakban, de az egyetemi klinikákon sem tudják betölteni rezidensekkel a meghirdetett álláshelyeket. Az olyan speciális sebészeti szakmákban, amilyen a mellkas- vagy az érsebészet, már-már ijesztő a szakemberhiány” – mondja Oláh Attila.
Az elnök úgy látja: a magyar társadalom egyik legnagyobb kihívása jelenleg az egészségügy működőképességének biztosítása. Ez már nem pusztán egészségpolitikai, hanem politikai kérdés, ezért a megoldást sem lehet egyedül az egészségügyi államtitkárságtól várni.

Jermendy György, a Szakmai Kollégium Belgyógyászati Tagozatának elnöke a legnagyobb problémát abban látja, hogy hazánkban az orvosok hosszú évtizedek óta nincsenek megbecsülve társadalmi, ebből következően anyagi szempontból sem. A fiatalok számára nem vonzó az, amit látnak: folyton ügyelő, mégis anyagi gondokkal küzdő, kiégett, szakmai perspektíva nélküli orvosok, és az sem, amit nem látnak, mert semmilyen remény nincs arra, hogy ez náluk belátható időn belül másként lesz. „Ennek pedig egyenes következménye, hogy szakmai okokból eredően elvágyódnak Magyarországról, a felnövekvő orvosgenerációnak már nem elég ígérgetni”.

Ha művelik is, inkább külföldön

Csak az idei első félévben 428 orvos távozott az országból; számuk a fogorvosokkal együtt meghaladta a fél ezret, 2007 óta pedig a nyolcezret. A legtöbben továbbra is általános belgyógyászati és háziorvosi képesítéssel keresnek állást külföldön, mellettük az aneszteziológia, a csecsemő- és gyermekgyógyászat, a pszichiátria és a sebészet az utóbbi években a legveszélyeztetettebb szakterületek. A hiányszakmák részben fedik az elvándorlással érintett szakmákat: aneszteziológusok, csecsemő- és gyermekgyógyászok, igazságügyi orvostani szakemberek, infektológusok, neurológusok, nukleáris medicina szakemberek, mikrobiológusok, labororvosok, ortopédusok és traumatológusok, népegészségtanászok, sürgősségi orvosok, patológusok, pszichiáterek, radiológusok, sugárterápiás szakemberek, transzfúziológusok és tüdőgyógyászok mellett mostanra már gyermekfogászból, valamint gyermek- és ifjúságpszichiáterből is kevesebb van a szükségesnél.