Csak a betegek fele tartja be a javasolt gyógyszeres kezelést

Az internet korában, amikor a világhálón mérhetetlen mennyiségű információ található a különféle betegségekről és gyógymódokról, az orvosok már nem azok a "Nagy Fehér Istenek", akik egyedül birtokolják a Tudást. A betegek, főként a fiatalok ma már nem csak tájékozottabbak, de elvárásaik is vannak az orvosokkal szemben: aktív részesei, nem csupán alanyai szeretnének lenni a kezelésüknek, tudni akarják, mi miért történik velük, és korántsem tartják megfellebbezhetetlennek az orvosok utasításait.  Ennek azonban nem csak az a következménye, hogy egyre többen fordulnak el a modern orvoslástól és választanak - sokszor kétes kimenetelű - alternatív gyógymódokat, de az is, hogy nem tartják be az orvosok utasításait.

Általánosságban elmondható, hogy nagyságrendileg a betegek fele tartja be a javasolt gyógyszeres kezelést. Húsz százalékuk ki sem váltja a receptet, 10 százalékra teszik azok arányát, akik kiváltják ugyan, de nem szedik be a felírt készítményt, s mintegy 50-60 százalékra azokét, akik nem az előírt módon vagy adagban szedik a gyógyszerüket. Magyarországon becslések szerint 40 milliárd forint felesleges kiadást jelent az egészségbiztosítónak, hogy a betegek nem működnek együtt az orvossal, nem beszélve azokról a súlyos kockázatokról, következményekről, amely például a gyógyszereiket nem szedő cukorbetegeket fenyegetik.

Ezek után még egyértelműbb, mennyire fontos, hogy az orvos meg tudja győzni a pácienst arról, hogy tartsa be az utasításait, szedje a gyógyszereit. Az orvos-beteg együttműködés sikere alapvetően befolyásolja a terápia eredményességét – állítja több nemzetközi tanulmány is. Az Egészségügyi Világszervezet szerint a leghatékonyabban a megfelelő kommunikációval lehet javítani az orvos-beteg együttműködést. Bálint Mihály magyar származású brit pszichoanalitikus pedig egyenesen úgy tartotta, az orvos maga is gyógyszer.

Pilling János is, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézete Kommunikáció Részlegének vezetője egy konferencián nemrég arról beszélt, hogy az orvosok egyre inkább láthatatlan falakba, a betegek ellenállásába, az együttműködés hiányába ütköznek. A betegek nagy része ráadásul abban a szilárd meggyőződésben él, hogy az orvosok azért vannak, hogy meggyógyítsák őket. De az, hogy ebben a folyamatban nekik is aktívan részt kell venniük, már kevésbé egyértelmű a számukra.

Ezért fontos a jó kommunikáció, s hogy az orvosok motiválni tudják pácienseiket. Szerencsére vannak erre módszerek, amelyeket néhány éve már oktatnak is az orvostan-hallgatóknak az egyetemeken. Ezek közül az egyik, hogy az orvos hallgassa meg a beteget, mert a mindennapi orvosi gyakorlatban felmérések szerint átlagosan 18 másodperc (!) után félbeszakítják a pácienst. Lényeges az is, hogy az orvos ne tartson hegyi beszédet, kiselőadást a betegnek, különösen ne idegen szavakkal teletűzdelve, mert ez nem csak időpocsékolás, de a betegek nem is értik, amit mondanak nekik. Ehelyett próbálják megtalálni a páciens saját belső motivációját, azt, hogy miért lenne hajlandó például lefogyni, többet mozogni (például, jövőre férjez megy, és addigra szeretne karcsúbb lenni).

Nem kevésbé fontos, hogy az orvosok megértsék: a betegek sokszor félnek a beavatkozásoktól, a gyógyszerektől, az orvosi kockázatoktól. Pedig néha csak elég lenne annyit mondani, hogy mindazok, akik autóval járnak dolgozni, azok statisztikailag sokkal nagyobb kockázatot vállalnak, mint ha bizonyos gyógyszereket szednének, amelyek betegtájékoztatójában ugyan számos, akár halálos kockázatot is feltüntetnek, ám ezek előfordulása valójában sokkal csekélyebb, mint hogy valaki súlyos autóbalesetet szenved.

Műhibaperekhez vezethet a rossz kommunikáció
Tévedés azt gondolni, hogy műhibaperek kizárólag szakmai okokból indulnak. Az orvosi műhibaperek 70-80 százaléka kommunikációs hibákra, illetve az orvos kapcsolatteremtő készségeinek hiányára vezethető vissza. Az elégtelen kommunikáció miatt az orvos nem érti meg a beteget, a beteg pedig az orvost, ezért a beteg sokszor eleve rossz diagnózist, így kezelést kap. A műhibapereknél ráadásul alap, hogy a betegek, ha csak nem nyilvánvaló a szakmai hiba, nem tudják megítélni az ellátás színvonalát, viszont azt igen, hogy bánt, beszélt velük az orvos vagy a nővér.