A kaptafaszobrász

A Rákospalotán, egy több generációs családi házban felnőtt Vass László édesapja a Duna Cipőgyárban dolgozott statisztikusként. Az ő ötlete volt, hogy jó, de nem kitűnő tanuló fia a cipőipari technikumban tanuljon tovább. Gyorsan kiderült, mennyire igaza volt. A heti műhelymunka elvarázsolta a kamaszfiút, aki miután végzett, a Magyar Divatintézetbe került, ahol a tervezés során a cipőkészítés minden fázisát megtanulhatta. Idővel kiderült, hogy bár a tervezésben, a felsőrész-készítésben és minden területen megállja a helyét, ami igazán fekszik neki, az a kaptafakészítés. Mert a cipő alapja a jó kaptafa, benne van a divat, benne van a láb anatómiája, nőknél akár a 13 centis sarok, készítése felér a formatervezéssel. Mindez a mai napig visszaköszön, ha valaki ránéz a cipőire, már formára is láthatja, hogy az Vass-cipő.

Munkaidő után is dolgozott a körúti maszekoknak. 22-23 éves volt, amikor egy körúti cipész társául fogadta, az államiból önálló vállalkozásba fogni pedig óriási dolog volt. 1969-ben a jó hatvanas mester a Royalba vitte ebédelni ifjú társát, aki ott találkozott a polgári világgal. Vonzotta ez a miliő, szeretett volna ő is jómódú életet. 29 éves korára a semmiből indulva egy új autó és egy Béla király úti öröklakás tulajdonosa lett. És utazott. Ha pedig utazott, bújta a kirakatokat és üzleteket, látta, mi történik a cipődivatban.

A szandálkészítéssel lehetett igazán boldogulni, a cipőgyárak zsákszámra árusították a színes, jó minőségű bőrhulladékokat, ebből dolgoztak, termelékenyen, mert kevés emberrel, változatos modelleket nagytételben lehetett gyártani. A szocializmus kényelmes szürke éveiben jól ment a divatos egyedi cipő, 1978-ban saját üzletet nyitott a Haris közben, ez a még ma is meglévő kisebb Vass bolt. Szezononként új női cipő-kollekcióval álltak elő. A rendszerváltással megnyíló magyarországi piac azonban majdnem véget vetett a Vass-cipőnek, a frissen behozott márkák bőséges és megfizethető női cipőválasztékkal jelentek meg, hogy Vass László azon gondolkodott, hogy a készítés helyett kereskedésbe fog. Akkor jutott eszébe 23 éves korában letett mestervizsgája, amelyen kézzel varrott férficipőt kellett készítenie. Kollégáival megcsináltak 2-3 pár klasszikus stílusú hagyományos kézzel készített férficipőt, amit kitettek a kirakatba. Óriási volt az érdeklődés, főleg a külföldiek értékelték a kézzel készített cipő.

A határok megnyílásával új gondolat merült fel benne: Bécsben is árusíthatna. Valaki beajánlotta egy üzletbe, a mester ránézett az elé tett cipőre és azt mondta: a munka profi, de nincs stílusa. Majd odaadott neki két angol kaptafát, ezek alapján érthetővé vált a különbség. Azóta is folyamatosan figyelik a trendeket, ismerik külföldi versenytársaikat is: ki milyen anyagokkal, formákkal és eljárásokkal dolgozik. Az elegáns kézi cipőkészítésben máig a rámán és a gojzervarrás a bevett, már legalább 150 éve változatlanul.

A rendszerváltásig a vállalkozók nagyon korlátozottan foglalkoztathattak, maszekként nem lehetett egynél több embert, csak súlyos adóterhekkel bejelenteni. 1990-ben mérséklődtek a terhek, így alakult ki cégében a 20-25 fő körüli dolgozói létszám, ami máig változatlanul fennáll. Többször volt rá lehetősége, hogy nagyobb legyen, de nem élt ezzel. Cipőinek a legmagasabb minőség és a személyre szabottság a lényege, ami nehezen képviselhető egy világméretű márka esetén.

A mélypontot meg nem élő Vass László szerint minden nehézségre akad megoldás. Igaz, a szerencse sem árt. A világ cipőipara óriási. A kézi cipő azonban más. A magyar cipő hagyománya a múlt század elején még fogalom volt, a „Budapest” cipőmodell közismert klasszikus. Érdemes megnézni, hogyan öltözködtek a 20-40-es években a magyar filmekben a színészek. Egy német kiadó Vassal íratott könyvet a klasszikus férfi cipőről. A kötetben minden benne van a cipőkészítésről, 9 nyelvre fordították le, 500 ezer példányt adtak el belőle szerte a világban, ez is megerősítette az üzletbe vetett hitét. Ma pedig az internet erősíti meg. Ha feltesz a netre egy cipőt, azonnal kapja a megrendeléseket. Próba nélkül tudnak eladni cipőt, annyira ismerik az elegáns férficipő brandeket, a lábméreteket, cipőtípusokat és a vevőkörük ízlését.

És az utódlás? A szakmai képzés Magyarországon szinte megszűnt. Martfűn egy szakközépiskola, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen bőr szakirányán cipőtervezés. Utóbbin tanít Bánsági Petra, aki az egyetlen magyar DLA cipőtervező és a „Budapest” cipőről és a Vass cipőnél szerzett 20 év tapasztalatából doktorált. A Vass cipők nemzetközi hírnevét segíti a mester lánya, Vass Éva külkereskedelmi képzettségével. Bár Vass László unokája a Kisképzőre jár bőrszakra, és beszélgetésünk idején is a zuglói, új műhelyben dolgozott, ami valószínű folytatást ígér, de nem gondolkodik a generációról generációra szálló márkában. Azt mondja, amíg ő van, addig úgy csinálja, ahogy szereti, a többi pedig majd kiderül.

A magyar-külföldi vásárlói arányt 20-80 százalékra becsüli, és amikor a baseli képzőművészeti vásárba, kiállításra, vernisszázsra megy a Ludwig Múzeumba, felismeri a Vass-cipőket a festőművészeken és a gyűjtőkön. Mert a másik élete a műgyűjtés. 32 éves koráig megszállott cipészként élt, akkor ébredt rá, milyen sok érték van még a világban. Közel volt hozzá a Csók Galéria, az egyre gyakoribb be-beugrás kisebb kollekciót eredményezett. Egyszer csak véletlenül Barcsay Jenő lakásában találta magát, az idős mester érdeklődött a gyűjteményéről, egy darabig csak hümmögött, de Tóth Menyhért említésekor felcsillant a szeme. Talán ezzel nyerte el szimpátiáját.

A festőművész barátjává fogadta, a halála előtti nyolc évben heti rendszerességgel ülhetett lakásában. Ahhoz, hogy méltó beszélgetőpartnere lehessen, Vass László képezni kezdte magát, kiállításokra járt, könyveket vásárolt. Mindez oda vezetett, hogy gyűltek a Barcsay-képek, és az ő mércéjét követve kezdett gyűjteni szentendreiektől, ipartervesektől.
Olyan kollekció alakult ki, amit 1996-ban bemutatott az Ernst Múzeum, pedig állami intézmény akkoriban még nemigen prezentált magángyűjteményt. Írtak róla az újságok, egy évre rá pedig könyv jelent meg róla Sík Csaba tollából. Egyre többen kérdezték tőle, mi lesz a kollekció sorsa. A cipővel hírnevet ért el, de egy műgyűjteménynek hosszabb az élettartama. Fontosnak érezte, hogy a saját szenvedélyét, a műgyűjtéssel szerzett tudását és szemléletét közkinccsé tegye és megossza, értékét megismertesse a magyar közönséggel. Azt felelte, hogyha egy vidéki város érdeklődést mutatna, akkor szívesen letétbe helyezné portfolióját. Veszprémben művészetszerető közönséggel találkozott, és a vár közelében látott két romos épületet alkalmasnak találta kollekciója bemutatására. A város partneréül szegődött, négy év alatt felépült a múzeum, amit 2003-ban avattak fel. Minden évben 3-4 jelentős időszaki kiállítást is szerveznek, a kollekciónak van arca, stílusa.

Vass László az elsők között kezdett külföldi alkotásokat gyűjteni. A XX. század elején volt 6-8 olyan magyar gyűjtő, akinek Renoir-ja, Cézanne-ja, Gauguin-je volt. A mostani híres magyar gyűjteményekben ritkák a külföldi műtárgyak, a kortársaktól szinte nincsenek. Vass László viszont megpróbálja fellelni a mai kor Cézanne-jait. A konstruktív geometrikus művészet világsztárjait mutatja be, kedvencei Joseph Albert, Jesus Rafael Soto, és Sean Scully. Magyar kedvencei is akadnak szép számmal: például Barcsay, Maurer Dóra, Bak Imre. Nemrég jelent meg egy kötet a világ nyitott kollekcióiról, 34 ország több mint 200 magánkollekciója közül az egyetlen magyar szereplő Vass Lászlóé, a mindössze 300 négyzetméteres alapterületű múzeumával. Állítja, azért került bele, mert külföldi alkotásokra is szert tesz. Úgy tűnik, megtalálta a műgyűjtés tökéletes kaptafáját is.

A cikk a leggazdagabb magyarokról szóló TOP 150 Csúcsvagyon című kiadványban jelent meg, amely még kapható a nagyobb újságárusoknál.