A magyar, akinek Picasso képei lógtak a munkahelye falán

A bölcsészhallgatókat szokás zrikálni a viccel, miszerint majd azt kérdezik a leendő mérnököktől: majonézzel vagy kecsappal kérik-e a sült krumplit? Mert a bölcsészeknek aligha lesz munkájuk, és másra nem lesz pénzük. Ferenczy Bálint ezt mélyen eltette magának.

„A nagymamámnak volt egy galériája, a K.A.S. Galéria, ami kortárs magyar művészekkel foglalkozott. Akkoriban kitaláltam, hogy én ezzel a munkával pénzt akarok keresni, és nem egy úri hóbort lesz” – meséli a Mediaworks megyei lapjai központi szerkesztőségének Londonból hazaérkezve Bálint. Aki azt látta, lehet profin csinálni, és megpróbálja követni a nyugati sztenderdeket. Még le sem diplomázott a Pázmányon, amikor elkezdett dolgozni a Faur Zsófi Galériában. Két évet töltött ott, nemzetközi vásárokra mentek. Azt látták, hogy a kvalitásos magyar művészetet, amiben hittek, azt abszolút el lehet adni. Még olyan országban is, ahol nem voltak klienseik. A mesterképzésre már Anglia felé vette az irányt, és ami nagy szó: felvételt nyert és ösztöndíjat kapott a Sotheby''s Institut of Artra, ami a részvénytársasági formában működő  aukciósház egyeteme; a másik nagy londoni ház, a Christie''s magánkézben van.

Fotótörténészként végzett, s ebben is volt tudatosság. Amíg a magyar festők közül Munkácsy és Rippl-Rónai nívóján kevesen lettek ismertek, addig a fotósok közül sokan. Capa, Moholy-Nagy, Kertész, Brassay és még sokan. Bárki meghallja, hogy magyar és művészettel foglalkozik, az első kérdése mindenkor a magyar fotográfiára vonatkozik. A 60-70-es évek kelet-európai fotokonceptuális művészetéből írta a doktori értekezését. Budapesti galériáknál töltötte a gyakorlatait, majd többkörös meghallgatás után állást ajánlott neki a rangos aukciósház, a Sotheby''s.

A felvételében sokat számított, hogy speciális tudása van a régiónkról, de a műkereskedelemben a szakmai hozzáértés mellett szerinte legalább ennyit számít a kommunikáció és a kapcsolatteremtési készség a potenciális vevőkkel, művészekkel. Különféle aukciók előkészítésében dolgozott, mind a kortárs, mind az impresszionista és modern művészet, mind a régi festészet szakterületen kipróbálhatta magát. A fordulópontot a kelet-európai aukció jelentette, amelyet az orosz osztály szervezett Jo Vickery vezetésével. Katalógusszövegeket írt többek között Reigl Juditról, Maurer Dóráról, Tóth Endréről, kapcsolatot tartott a művészekkel és a gyűjtőkkel is.

Ferenczy Bálint azt mondja, ahhoz, hogy egy művészt értékén kezeljen a piac, szerencsés csillagzat kell. Elengedhetetlen, hogy egy művész művei szerepeljenek a nagy múzeumokban, s ne csak a raktárakban. A gyűjtők érdeklődése szintén kell, amint az életműveket gondozó magángaléria is. Reigl Juditnál minden összejött: a nagy múzeumokban ott van a művész, volt retrospektív tárlata, kint van munkája a Tate galériában. Az aukciósházakon kívül volt piaca, magas áron keltek el a képei, de ez nem jelent meg a transzparens aukciós piacon. És van egy rátermett galériása, Makláry Kálmán, és a franciaországi Galery de France; gondozzák a műveket, köztudatban tartják.

Egy igazi galerista számára nem elhanyagolható, hogy pénzt keressen, de fontos, hogy jó művészetet képviseljen, mondja. Manapság sokan vásárolnak befektetési céllal, de valójában azt a műtárgyat érdemes megvenni, ami tetszik, és ha ez befektetésként is tud működni, akkor az egy tuti üzlet, fogalmaz Ferenczy Bálint. Aki sok képről tudja, ki volt és ki lett a tulajdonosa, de ezek az információk bizalmasak. Ez a titoktartás feltétele minden műkereskedelmi szakember hitelességének. Ha megkeresi egy gyűjtő, hogy szerezzen neki egy Maurer Dóra-munkát, akkor megtalálja a forrást, és összeköti a feleket, de az üzlet minden eleme bizalmas.
Magyarországon kétmillió forintnál nagy értékű munkáról beszélünk, a nemzetközi piacon 50 ezer font, vagyis 20 millió forint alatt nincs igazán jelentős érdeklődés. Ettől függetlenül a magyar kortársak előtt is óriási lehetőségek vannak. Az említett londoni Tate műtárgyvásárlási bizottságában két magyar is benne van, Somlói Zsolt és Küllői Péter három éve lobbistaként dolgozik – s még tagdíjat is fizet ezért – a régió művészeiért.

Ferenczy Bálint, bár a műtárgyak árával dolgozik, azt vallja, nem szabad a képek árcéduláit nézni. A benyomás, az élmény a lényeg. Ezzel együtt közgazdasági szakemberként is él, mert a sok öltönyös könyvtárazás mellett – akár egy tőzsdén – úgy kell ismernie a képek korábbi és jelenlegi értékét is. „De amikor az ember egész nap picassok, cezanne-ok, monet-k között sétál, akkor bizony nem az árakat nézi, és ez így jó” – mondja a fiatal fotótörténész.