Nem a valós helyzetet mutatják az erőművek költségszámai

Messze nem a valós helyzetet tükrözi az erőművek költségeire általánosan használt mutató, amely a kivitelezés, az üzemeltetés és a karbantartás teljes üzemidőre vetített kiadásainak összege. Pedig az (angol elnevezéséből) LCOE nevű képlet nagyon is jól használható. Remekül kalkulálható vele a létesítmény megtérülése, így az is, hogy a beruházás mekkora támogatást kaphat, és mennyibe kerülhet az árama szabályozott környezetben.

Mégsincs minden rendben. Először a környezetvédők mutattak rá az 1960-as években, hogy az erőművek miatti kiadások között kellene (számszerűsítve) számon tartani az áramtermelés olyan társadalmi következményeit is, mint a levegőszennyezés, az erőműbalesetek kockázatának kezelése vagy a térségi ellátásbiztonság kérdése, emlékeztet az OECD Nukleáris Energia Ügynöksége (NEA). Manapság két jelentős, úgynevezett externális költség kap nagy figyelmet: a szén-dioxid-kibocsátás és az atomerőművi balesetek okozta kár.

Másodjára az 1980-as, 1990-es években derült arra fény, hogy amint romlik a piaci környezet kiszámíthatósága, úgy válik használhatatlanabbá az LCOE által mutatott (kiszámítható környezetet feltételező), teljes üzemidőre vetített költség. Márpedig a fejlett országok árampiacainak liberalizálásával, integrálásával, a hatósági árképzés visszaszorulásával az áramárak egyre instabilabbá váltak. Ez főleg az atomerőművek és a megújuló alapú létesítmények építőit sújtja, mert fajlagosan ezek kerülnek a legtöbbe. Extra anyagi teher jelentkezhet az 1000 megawattosnál nagyobb, legújabb típusú atomerőművekhez adott hitelfeltételeiben is.

A harmadik probléma az, hogy megugrott a nulla és teljes kapacitás között termelő, megújuló alapú erőművek termelésének súlya, főleg a nap- és szélparkoké. Termelésugrálásaik mederben tartása a rendszerirányítóknak extra munkát, így extra költséget is jelent. Például tartalékkapacitásokat kell fenntartaniuk arra az esetre, ha az előbbi létesítmények nem termelnek, illetve vissza kell utasítaniuk az olcsóbb, de nem megújuló alapú áramot, ha a zöld források belendülnek.

A fenti három ok miatt az lenne a reális, ha az erőművek költségeit a jelenleginél magasabban tartanák nyilván, és az áram is drágább lenne. Ám épp fordítva történt: a támogatott megújulók miatti túlkínálat olyan olcsóbbodást hozott, ami nemcsak sok gázüzemű erőművet tett életképtelenné, hanem a zöldáramtermelőket is nehéz helyzetbe hozta. A NEA két kiutat lát a csapdából. Vagy a piacra kell bízni egy új egyensúly kialakulását – de ez egyéb károk mellett áramszünetekkel járna –, vagy segíteni a leállítandó erőművek tulajdonosait, és kialakítani egy új rendszert, amelyben támogatnák a csak szükség esetén igénybe veendő tartalék kapacitások fenntartóit. Ez persze megint drágulást hozna, de átvezetne egy nagyobb ellátásbiztonságú áramtermelési rendszerbe is. E rendszerben már figyelembe vennék a tevékenység externális költségeit is, vagyis – mint a NEA rámutat – az áramtermelés nem lehet egyszerre olcsó és szén-dioxid-kibocsátás nélküli.