Gyümölcshiánnyal küzd a hűtőipar

A kertészetre és a hozzá kapcsolódó feldolgozóiparra, így a hűtőiparra is sokáig kitörési pontként tekintettek Magyarországon. Ehhez képest milyen az iparág helyzete most?

Kezdjük azzal, hogy gyorsfagyasztott termékek helyzete a világon kifejezetten jó. Az emberek egyre jobban megszokják a kényelmet és a minőséget, illetve rájöttek, hogy a fagyasztott termékek révén helytől és időtől függetlenül mindig értékes tápanyaghoz juthatnak. Az urbanizáció egyre nagyobb mértékű, egyre kevesebb idejük van az embereknek, az élelmiszer pedig vidéken termelődik meg, de a fagyasztás révén nem probléma a szállítás, a zöldség és a gyümölcs megőrzi a minőségét, míg egy friss termék már nem.

Ez a kedvező helyzet igaz a magyar hűtőiparra is?

Az már nem annyira rózsás, mint amennyire lehetne. Az uniós csatlakozáskor remek lehetőség előtt álltunk, mivel a kertészeti kultúrák nem voltak kvótákhoz kötve. Vagyis adott volt egy nagyszerű kitörési pont, ahol nagyobb hozzáadott érték érhető el, megmutathatjuk a nagyszerű talaj- és klimatikus adottságainkat, és kiváló élelmiszeripari alapanyagot biztosíthatunk. Ám ez nem következett be, jöttek a válságok, a teljes élelmiszeripar lemaradt, nem történtek meg a szükséges beruházások, most pedig ennek isszuk a levét. Ráadásul eljutottunk oda, hogy nincs szakember, nincs munkáskéz.

A szakemberképzés­nél valami nagyon félrement, nincs utánpótlás, nincsenek, akik értenének az élelmiszeripari gépekhez. Nálunk csak az albertirsai gyárban ötszáz gép van, mind speciális, és mindet fel kell készíteni a szezonra. Ezeknek a gépeknek az adott érési időpontban a topon kell lenniük, nem lehet meghibásodás. Ha például egy kéthetes szezonban kiesik a gép egy hétre, az itt azt jelenti, hogy oda a fele szezon.

Hogyan reagálnak erre a helyzetre a cégek?

Amíg a szakképzési hozzájárulásból fél százalék a cégnél maradhatott, addig e pénzből mindig élelmiszeripari szakmunkásokat képeztünk. Amióta ez megszűnt, az egyéb költségekből kell átcsoportosítanunk erre a célra, mert a képzést muszáj megtartanunk. De probléma az is, hogy a szakembereken kívül munkáskézből is hiány van, elfogyott az a tartalék, amelyet be lehetett tanítani egy-egy munkára. Ez sajnos az egész élelmiszeriparra jellemző.

Alapanyagoldalról is érzik a munkaerőhiány okozta problémát?

Igen, mégpedig úgy, hogy a nagyobb kézimunka-igényű kertészeti kultúrákat a gazdák már nem vállalják, ezért bizonyos zöldség- vagy gyümölcsfélékből nem is annyi jött be, mint amennyit fel tudtunk volna dolgozni. Ilyen volt a brokkoli, a karfiol vagy a paprika. De említhetem a málnát is, amely verhetetlen volt. Nem is olyan régen a magyar gurulós málna fogalom volt a világpiacon, most viszont már nincs ember, aki leszedje. Eltűnnek az ültetvények.

Ez probléma az összes bogyós gyümölcsnél. A csonthéjasoknál annyiban más a helyzet, hogy azokat rázógépekkel tudják betakarítani. Ott viszont az kell, hogy a gyümölcsös közel legyen a feldolgozóhoz, mert a rázás során óhatatlanul sérül a gyümölcs, és a hosszú szállítási idő alatt megindul a romlása. Nekünk nagy szerencsénk van, néhány kilométerre tőlünk, a Gödöllő-Ceglédberceli-dombságon több mint 800 hektár csonthéjas gyümölcsös van.

Mi lehet a megoldás erre a munkaerőpiaci helyzetre?

A cégek maguk képeznek szakembereket, és úgy látom, a kormány is igyekszik az inaktív, de még munkára fogható rétegeket mozgósítani. Itt a nyugdíjasokra, a diákokra és az olyan sérült emberekre gondolok, akik százszázalékos munkavégzésre nem alkalmasak, de található számukra is elvégezhető feladat. Ugyanakkor hallani lehet olyan tervekről is, hogy sokan az államigazgatásból kerülnek át a versenyszférába. A közmunka viszont szerintem nem alkalmas arra, hogy ezen a helyzeten enyhítsen.

A teljes interjú a Világgazdaság pénteki számában olvasható