Versenyképesebb lenne bankadó nélkül a magyarországi bankrendszer

Milyen érzés megkapni a Mastercard – Év Bankára címet a kollégák, a kereskedelmi banki vezetők szavazata alapján?

Nagyon büszke vagyok a címre. Személyesen azért esik jól nekem, mert kicsit kívülálló vagyok a magyar bankszakmában, hiszen 24 év után jöttem haza Magyarországra a németországi és amerikai időszak, illetve hatévnyi szerb jegybankelnöki tevékenységet követően. Ez a cím azt is bizonyítja, hogy jó jegybankárból lehet jó kereskedelmi banki vezető. Ám az elismerés nemcsak nekem szól, hanem az Erste csapatának, azoknak, akik velem dolgoztak itt a bankban, és azoknak, akik Bécsből segítették a munkámat. Az osztrák tulajdonosaink ugyanis végig hittek, kitartottak a magyarországi jelenlét mellett, pedig ha valakinek, hát az Erstének fájt az elmúlt hét és fél év. De maradtak, és olyan eredményeket értek el, mint például a hazai bankrendszer helyzetét nagyban javító megállapodás a kormány, az Erste és az EBRD között. És azt se felejtsük, hogy akkor is bővülni akartak Magyarországon, amikor épp nem ment jól a szekér – gondolok itt a BNP privátbanki vagy épp a Citibank-akvizícióra.

A cím akkor érkezett, amikor kiválóan megy a bankrendszernek, ám ön az elsők között volt, akik már évek óta figyelmeztetnek, hogy elmúlnak az aranyévek. Kell ettől félni?

A nyereségesség bankfüggő, de az biztos, hogy a Magyarországon ma tapasztalható erős gazdasági növekedés magával hozza többek között a kockázati költségek csökkentését is. Miután a válság után a rossz hitelek szintje rendkívül magasra futott, most pedig szépen javulnak a portfóliók, a hazai bankok eredményeit évek óta a céltartalék-visszaírások emelik. De ez nem normális állapot. Az idén még látható ennek hatása az eredményességben, jövőre már kevésbé lesz. Az igazság órája 2020–21-ben jöhet el, amikor már tényleg a teljesítmény fog dönteni, és nem a korábban nagyobb mértékben meg- és túlképzett céltartalékok visszaírása. Erre érdemes készülni. A magas nyereség azonban teher is, nehéz ugyanis a bankadó csökkentése mellett érvelni. Hiába mondjuk, hogy a normál üzleti lehetőségeinket behatárolja ez a teher, ha a politika a banki profitokat mutatja fel velünk szemben.

Mivel lehet mégis érvelni?

A normál banki működés alapja, hogy a lakosság nettó betételhelyező, a vállalatok pedig nettó hitelezett pozícióban vannak. Magyarországon azonban a vállalati finanszírozás legalább 40 százaléka vagy az anyacég forrásaiból, vagy külföldi hitelintézetek kölcsöneiből áll – a magyar bankrendszer ma nem versenyképes a nagyvállalati hiteloldalon, pont amiatt a 20 bázispontú kamatkülönbség miatt, amelyet a bankadó extra teherként rak a vállunkra. A teher csökkentése a hazai bankrendszer versenyképességét növelhetné. De érvelhetek a bankadó mértéke ellen növekedési oldalról is: manapság hosszú évek után újra beindult a bankrendszer. Ez ugyanakkor azzal jár, hogy a mérlegfőösszegek növekedése nagyobb, mint amilyen mértékben a bankadó csökken, tehát nettó értelemben jövőre többet fizetünk, mint ebben az évben. Ha a tehercsökkentés megvalósulna, és ennek megfelelően versenyképesebbé válnának a magyar bankok marzsoldalon, akkor a mérlegfőösszegek még komolyabb mértékben nőnének, tehát bevételoldalon továbbra sem veszítene semmit az állam.

Mennyiben növeli meg a bankok lehetőségét az, ha beindul a kamatemelés?

Aki azt reméli, hogy ettől érdemben lehet majd növelni a marzsokat, annak csalódnia kell, egy megfelelő szint felett már magasabb kamatot kell majd fizetnünk a betétekért is, miközben a hitelezési versenyben igenis kiemelt fontossággal bír majd az árazás.

Érdemes beszállni a betéti versenybe az állampapírokkal szemben? Vagy törődjünk bele, hogy kettős kamatrendszer érvényesül Magyarországon?

Egyelőre nem kell sajnálni a bankokat, hiszen bármennyire is vonzó az állampapírhozam, a bankok is töméntelen betétet kezelnek – a válság idején büntetőpadra kerültünk azért, mert 100 százalék felett állt a hitel-betét mutató, most pedig azért feddnek meg, mert a mérték 60 százalék felé halad. Nem feltétlenül kell tehát az állampapírokkal versenyezni, a nagyobb kihívás az lesz, hogy a beinduló hitelezés nyomán – összhangban a Magyar Nemzeti Bank elvárásaival – biztosítani tudjuk azt, hogy a forrásaink lejárati összhangban legyenek a hitelekkel. Itt a kö­zelmúltig nagy segítség volt a jegybank jelzáloglevél-vásárlása, de új megoldások kellenek, mivel a fogyasztóbarát hitelek most már minimum tízéves fix kamatozásúak. Ma még nem látom, miként bírható rá a lakosság arra, hogy 2–5 évre lekösse a pénzét.

Ha már hitelezés: mekkora veszély az, hogy az új lakások 40 százalékát a fővárosban befektetési szándékkal veszik? Látható az albérleti árak csökkenése, így a befektetők egy idő múlva elfordulhatnak az ingatlanoktól, főleg, ha jó és kockázatmentes pénzt kapnak a betétjeikre.

Ez hangsúlyozottan a fővárosra igaz, vidéken nyoma sincs ennek, ráadásul az ingatlanárak növekedése, ha kisebb ütemben is, de borítékolhatóan Budapesten is folytatódni fog, hiszen például Bécs, Prága vagy akár Pozsony lakásárai is magasabbak. A másik tény, ami miatt nem kell túlzottan aggódni, az az, hogy – ellentétben 2008-cal – ma a lakások hitelfedezeti mutatója sokkal kedvezőbb. Egyrészt ott vannak a jegybank hitelfékszabályai, de azonfelül is legalább 20-30 százalékos a tartalék – egyszerűen kevesebb hitelt vesznek fel a polgárok, nagyobb az önrész. Ráadásul béremelkedési trendben vagyunk, az MNB pedig – helyesen – a fix kamatozás felé tolja a hitelezést, ami szintén komolyan csökkenti a kockázatokat.

A béremelkedés az, amire alapozva a bankok egyre bátrabbak a fogyasztási, konkrétan a személyi hitelek terén? Tényleg jó pusztán jövedelemalapon 8-10 milliós személyi hiteleket adni az ügyfélnek?

Az ügyfélnek mindenképp jó, hiszen probléma esetén nem automatikusan megy el a ház a feje fölül. A 2008-as válságban főleg a szabad felhasználású jelzáloghitelekkel égtek benn az emberek. E tekintetben tehát jobb a helyzet. A banki oldalon így persze számottevően nagyobb a kockázat. Ám nem szabad elfelejteni, hogy a személyihitel-piacon bekövetkező drasztikus kamatcsökkenés ellenére itt még mindig magasabb az átlagos kamatszint, nálunk az elmúlt évben ugyan egy százalékponttal zuhant az átlagkamat, de még így is 13,4 százalékon áll. Tényleg csak a legjobb ügyfelek kapnak 7-9 százalékon kölcsönt. A másik trend az egyszerűség: a szabad felhasználású jelzáloghitel bonyolult termék – értékbecslés, földhivatal, közjegyző kell hozzá. A személyi kölcsönöket ma már akár órákon belül meg lehet kapni, ha a bank ismeri az ügyfél banktörténetét. Ez már ügyféligény – és nemcsak a lakossági, de azt kell mondanom, hogy mikro- és kisvállalati oldalon is.

A teljes cikket a Világgazdaság szerdai számában olvashatja