Amerikai–orosz játszmák a szankciók mögött

Ha nem lenne az ukrajnai (és a globális) helyzet véresen komoly, akár egyfajta sajátos érdekalapú kutya-macska barátságról is beszélhetnénk Washington és Moszkva között. Ahol nyomós nemzeti érdekeik hatnak, sutba dobják a Potomac partján – de a Moszkva folyónál is – a szankciókat, és követik a saját érdekeiket. Például Washington, Moszkva és más atomenergia-nagyhatalmak a kisebb méretű, egyszerűbben fenntartható és kisebb karbonlábnyomot hagyó (klímabarátabb) atomreaktorok fejlesztésében látják a jövőt. Az ezzel foglalkozó amerikai cégek viszont egy nagy problémába ütköznek: 

Fű alatt kötött üzletek

Ez viszont a Moszkva ellen bevezetett, egyre szigorodó Ukrajna-szankciók ismeretében nem egyszerű probléma. A műszaki, üzleti – némelykor a klíma – érdekek ütköznek a politikaiakkal. Amint kivehető az eseményekből: a nagyhatalmak, ha fontos gazdasági (katonai vagy akár politikai) érdekek forognak kockán, hajlamosak a rugalmas kompromisszumkeresésre, akár a suba alatti üzletelésre.

Nem az atomipar az egyetlen ebben a furcsa és ellentmondásos játszmában. Oroszország legalább akkora „rugalmasságot” tanúsít létérdekei, bevételei növelése védelmében, mint az Egyesült Államok vagy az Európai Unió. Itt van például a jövő energiaproblémáit tisztább, kevésbé környezetszennyező módon megoldó, ellenőrzött termonukleáris fúzió, amelynek első próbaberendezése, az ITER várhatóan 2025-re készül el.

A gigantikus méretű mágneses berendezés, a húszemeletes háznyi magas torony jelentős részét az amerikai General Atomics, egy San Diegó-i energetikai-hadiipari óriáscég szállítja. A berendezéshez való, egyenként 160 tonnás különleges mágnesgyűrűket, tekercseket viszont Oroszországban, a Roszatom egyik leányvállalatánál gyártják, és az elsőt már el is juttatták a helyszínre, Franciaországba. Az ITER-programban részt vevő 12 oroszországi – nagyrészt hadiipari – vállalat gyakorlatilag mindegyike rajta van az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Japán, Kanada és/vagy az EU (valamennyien ITER-partnerek) szankciós listáján. Közülük a legismertebbek: a Roszatom, a Kurcsatov Intézet, az Oroszországi Tudományos Akadémia Alkalmazott Fizika-Intézete, a NIKIET (A Dollezhal Kutató-Fejlesztő Intézet), a Jofféről elnevezett Fizikai-Technológiai Intézet és a TRINITI (termonukleáris kutatások).

Zűr az űrben

Hasonlóan érdekes és figyelemre méltó az amerikai–oroszországi űrkutatási együttműködés, amely jellegénél fogva erősen katonai-nemzetbiztonsági természetű. Több helyen felrántották a szemöldöküket, amikor megtudták, hogy az oroszországi hadsereg egy tartalékos őrnagya tavaly a SpaceX kiképzőközpontjában, Kaliforniában készült fel az űrrepülésre. Andrej Fegyajev berepülő-űrhajós, korábban őrnagyként egy Il–38-as felderítő, tengeralattjáró elhárító katonai gép parancsnokhelyetteseként szolgált, több mint ötszáz repült órát teljesített. 

Február végén ő is a három kozmonauta egyikeként beöltözve szkafanderben várta a SpaceX és a NASA közös vállalkozásban indításra váró Falcon-9-es rakétája csúcsán az űrkabinban a „liftoff” (felemelkedés, indulás) parancsot. A rakéta startját egy műszaki probléma miatt azonban az utolsó másodpercekben lefújták. Fegyajev másik két társával, a Crew Dragon 6-os csapattal visszatért Houstonba, a Johnson elnökről elnevezett űrközpontba.

Elemzők szerint az Oroszország által kifejezetten űrhajósoknak a kozmoszba, a Nemzetközi Űrállomásra való szállítására kidolgozott űrrakéták-űrhajók nagy biztonsággal működnek. Emiatt az amerikai, nyugati kozmonauták is szívesen veszik igénybe az oroszországi fél által – persze jó pénzért – felajánlott szolgáltatásokat, indulnak a kozmoszba az idestova hatvan éve repülő Szojuz űrhajócsalád legújabb tagjain. 

Az amerikai Elon Musk érdekeltségi körébe tartozó SpaceX vállalkozás Falcon-9-es rakétái 2021-es megjelenése előtt csak a Szojuzok voltak képesek és eléggé megbízhatók, hogy a Nemzetközi Űrállomásra szállítsák, onnan a földre juttassák a nemzetközi űrhajós csapatokat. Csaknem kétezer Szojuz-indítást regisztráltak, amivel magasan rekorderek a szovjet-orosz rakéták, amelyeket az R-7 Szimjorkából, a világ legelső interkontinentális, atomrobbanófejet hordozó ballisztikus rakétájából fejlesztettek ki a hatvanas évek elején.

A különös amerikai–oroszországi űrkooperáció egyik korábbi epizódjában – de már jóval a 2014–2015-ös ukrajnai események, az Oroszország–Nyugat-feszültség kiéleződése, a szankciók elindítása után – az Egyesült Államok még mindig vásárolta Oroszországtól az RD-180-as óriás-rakétahajtóműveket. A szállításokat Ukrajna tavaly februári megtámadása utáni hetekben állította le az oroszországi fél – jelentette be a Roszkozmosz orosz űrvállalatóriás feje, a Moszkva hadiiparát hosszú ideig felügyelő Dmitrij Rogozin.

Az USA-ban az RD-180-as rakétamotorokat elsősorban a katonai célú amerikai mesterséges holdak pályára juttatásához használták, beleépítve őket első fokozatként (boosterként) az Atlas óriásrakétákba. Amerika hosszú ideig kísérletezett az RD-180-ashoz hasonló rakétamotorok gyártásával, és csak 2020 körül ért el olyan eredményt, amely függetleníthette Washingtont a moszkvai rakétahajtómű-szállításoktól.