Kitört a kebabháború a törökök és a németek között

A tekintélyes és nagy hagyományú brit Spectator című lapban 1965-ben megjelent esszéjében Elizabeth David, egy a brit gasztronómiai írónő elragadóan viccesen mesélte el egy párizsi étteremben átélt megpróbáltatásait a 19. század végén. A vendéglátóhely mindent megtett azért, hogy az étlapján már szereplő angol ételeket még inkább a l’anglaise-szerűvé, vagyis angolosabbá tegye – így akartak kedveskedni a brit vendégeknek. Így például a velős csont mellé angol mustárt, valamint csipszet (a jenkiknek sült krumplit) adtak. Nem arattak sikert. A velős csont azon ritka ételek egyike – írta David –, amelyhez egyetlen angol sem kér csipszet. Még szerencse, hogy a betérő németeket számára nem szerepelt kebab az étlapon.

A 21. század elején a nemzetek talán még háklisabbak nemzeti konyháikra. Júliusban az isztambuli székhelyű Nemzetközi Dönerszövetség petíciót nyújtott be az Európai Unióhoz, hogy a függőlegesen sült, vízszintesen felszeletelt hússzeletre szigorú arányokat írjon elő, és ha az éttermek és üzletek nem tartják be a követelményeket, akkor nem nevezhetik termékeiket dönernek vagy döner kebabnak. (Törökország ugyan nem tagja az EU-nak, de kérvényezhet az EU-nál kulturális védelmet.)

Németország hangosan tiltakozott, mivel a nagyszámú török etnikumú lakossága a dönert a hétköznapi étkezés egyik alapfogásává tette, és különböző innovatív stílusokban kínálja (ahogy a mexikóiak és a görögök is, bár ők al pastornak, illetve a nálunk is ismert gírosznak hívják).

Német döner vagy török kebab?

A Bloomberg kolumnistája szerint nyugodtan állíthatjuk, hogy a döner Németország nemzeti étele. Számos németországi török azt állítja, hogy ő volt a döner im brot, azaz a kebabszendvics úttörője, amely eltér a Törökországban leginkább ismert (pitába töltött vagy lapos kenyérbe tekert) elkészítési módoktól. A szendvics németországi elterjedtsége az 1970-es évekre nyúlik vissza, és 

Több mint valószínű, hogy egy sikeres török petíció több ezer német dönerest fosztana meg a nevétől, és nagy érvágás lenne az ágazat 7 milliárd eurós éves forgalmának – már csak a feliratok, a reklámok és a menük lecserélése miatt is. A kebabárak emelése érzékenyen érintené Olaf Scholz német kancellárt is, hiszen a németeknél az infláció mindig is érzékeny politikai kérdés volt, manapság pedig különösen az. 

Carbonarakonzerv? – macskaeledel

Az ételháborúra jó példa az is, amikor az olaszok rettenetesen kiakadtak a ketchupgyártó Kraft Heinzre, amely carbonara spagettiszósz konzervet dobott piacra. (Korábban már gyártottak bolognese és ravioli szószokat.) Egy szakács „macskaeledelnek” nevezte; egy magát szicíliainak valló közösségi médiakommentelő pedig gyilkosságra való felbujtásnak minősítette, függetlenül attól, hogy a carbonara valójában nem is a szigetről, hanem Róma környékéről, Lazio régióból származik. 

Egyelőre azonban csak a brit kiskereskedők és fogyasztók szembesülhetnek az olaszok haragjával: a Heinz carbonara csak az Egyesült Királyságban kapható, konzervenként 2 font az ára. 

A kulináris háború Moszkva és Kijev között is zajlik, s oda vezetett, hogy 

Ázsiában a kontinentális Kína van kiakadva Tajvanra – túl a politikai kérdéseken –, hiszen szerintük a tajvani szakácskönyvek nem hangsúlyozzák eléggé, hogy ételeik kínai eredetűek. Az olaszok sem csak a Heinzre dühösek, hanem például a filippínókra is, hiszen ők a spagettit puhán, szinte pépesre szétfőzve szeretik. 

Csak óvatosan a gasztro-nacionalizmussal 

A legtöbb gasztro-nacionalista azonban elfelejti, hogy a „nemzeti étel” fogalma viszonylag új keletű. Olaszország modern államként csak a 19. század második felében létezett. Amit ma pizzaként ismerünk, az az amerikai kontinensen élő bevándorló közösségektől kaphatta a lendületet és a világhírt. Ráadásul 

Mindeközben ha Ankara győz a dönerháborúban, az valószínűleg konyhai lázadásokat indít el az egész Balkánon, a Közel-Keleten és Észak-Afrikában, mert precedenst teremt. A régió konyháinak többsége ugyanis az 1922-ben felbomlott Oszmán Birodalomhoz kötődik. A szultánok azonban hatalmas birodalom felett uralkodtak, és kulináris hatásukat az egész Földközi-tenger térségében elterjesztették.

Az ízek vándorlása

Ami például Recep Tayyip Erdogan országában börek, az Szerbia, Horvátország és a volt Jugoszlávia többi részén burek. Görögországban boureki a neve, Algériában brick, Tunéziában pedig brik. A szefárd zsidóknak is van egy változatuk. Az összetevők, az elkészítési módok változhatnak országonként, tükrözve a helyi kulináris hagyományokat, de 

Sok más oszmán étel is fennmaradt hasonló módon. 

A gasztronómia története azt mutatja, hogy az ételek nem tisztelik a határokat. Gondoljunk csak az ízek vándorlásának alábbi eseteire: 

• a chili Amerikából, 
• a tea Kínából, 
• a burgonya Dél-Amerikából, 
• a kristálycukor Indiából származik. 

A pad thai része a nemzeti identitásnak

A konyhák fúziója, a fúziós konyha egyáltalán nem olyan modern találmány, mint gondolnánk, mégis egy adott ország konyhája, ízei részei a nemzeti identitásnak. Érdekes kérdés például Szaúd-Arábia esete, ahol Mohamed bin Szalmán herceg erősen törekszik arra, hogy az olajon és a valláson túl kulturális identitást is építsen. Vajon mit találhat ki nemzeti ételként? A legbölcsebb valószínűleg az lenne, ha hagyja, hogy maga a nép találja ki a nemzeti eledelt, valahogy úgy, ahogy azt Thaiföld a pad thai esetében felfedezte.

Akkoriban rizshiány volt a térségben, s a kormány a tésztafogyasztást népszerűsítette. Az 1960-as években aztán „államosították” a pad thait, azóta az ország identitásának része bel- és külföldön egyaránt (lásd a világszerte elterjedt pad thai éttermeket), a nemzeti egység szimbólumává vált. Csak nehogy Kína kezdeményezze az UNESCO-nál, hogy a kínai eredet miatt át kelljen nevezni.