Üzlet abból, amire háborúban is szükség van

– Sárga is, gurul is, így a Pék Taxi elnevezés szinte magától értetődő, de egyikőjük sem pék. Honnan jött az ötlet, hogy a kedvesével mozgópékséget hozzanak létre Budapest vonzáskörzetében?

– Egyfelől a pandémia miatt ellehetetlenült a vendéglátás, vele együtt a „betonbiztos” rendezvényszervezői karrierem. Hiába dolgoztam vezető pozícióban immáron kilenc éve a Dürer Rendezvényházban, már 2020 februárjában láttuk, hogy nagy a baj.

A hónap végére pedig meg is érkeztek az első feltételes lemondások.

Habár a Dürer mellett egyéni vállalkozóként volt felkérésem nagyobb sportrendezvények lebonyolítására, a Covid elmosott mindent. Eljutottam odáig, hogy nem szeretném még egyszer kitenni sem a családomat, sem magamat annak, hogy olyan dolgot csinálok, ami nem áll stabil lábakon. Emellett mindig is zavart, hogy nincs kézzelfogható termék, amelyet a magaménak tudhatok. Tizennégy éves korom óta rendezvényszervezéssel foglalkoztam. Akkoriban még bulikat szerveztem, majd diákelnök voltam a gimnáziumban, később belvárosi klubokat vezettem, aztán jött a rendezvénycatering, valamint a Lurdy Ház konferencia-központjának az elindítása, vezetése, később a Dürer. De a Food Truck Show első két éve szintén a nevemhez fűződik, a vizes vb két nagy szurkolói zónájának a vendéglátása is, ezenkívül pedig mindig voltak saját projektjeim, mint a Kocsmajális adománygyűjtő bográcsozás.

Szóval jött a gondolat: mi az, amire háborúban is szükség van?

A kenyér. Beiratkoztam a Pesti Barnabás pékképzésére, mivel az első ötlet az volt, hogy saját pékséget nyitunk, és mint a mesében, éldegélünk boldogan.

– Tekintve, hogy Pusztazámoron, ahová költöztek, nincs pékség, nem tűnik hamvában szült ötletnek.

– Igen, de aztán kiderült, hogy egy barátom Érden nyitott egy pékséget, ahol nem saját termékeket árul, hanem nagynevű budapesti pékekét. Tetszett az elképzelés, ötvöztem a büfékocsis múlttal, így jött létre a Pék Taxi. Üzleti szempontból közrejátszott a home office is, hiszen akik eddig ingáztak, most elestek attól a lehetőségtől, hogy minőségi, kézműves pékárukat szerezzenek be.

– Nem zavarja az embereket, hogy nem kemencéből érkezik a kenyér?

– Minden megállónál friss az áru. Mikor reggel fél hatkor bemegyek Szabadfi Szabolcs – vagy ahogy a legtöbben ismerik, Szabi, a pék – péküzemébe, még melegen hozom el a kenyeret. Hétkor nyitunk a piacon, így a kakaós csiga még bőven langyos, maszatolós. A délutáni helyszín előtt újbóli beszerzés következik.

Igyekszünk úgy belőni a kereslet-kínálatot, hogy ne maradjon felesleg, ami egy helyszínnél körülbelül egy hónap alatt körvonalazódik.

Ha mégsem sikerül mindent eladni, azt másnap elajándékozzuk – szigorúan, hiszen másnapi terméket sohasem értékesítünk. Vagy hajléktalanszállóra visszük (Százhalombatta, Budapest), vagy szintén Battán egy nehéz sorsú családok lakta intézménybe szállítunk.

– Most állt üzembe a harmadik autó, de úgy hírlik, országos hálózat létrehozása a cél. Mikorra lehetséges ez?

– Igazából azt vallom, mindig nagyot kell álmodni ahhoz, hogy motivált legyél, és ha már csak egy kis részét megvalósítod, az pozitívan befolyásolja a jövőképed. Egyelőre tizenkét helyszínen vagyunk jelen, egy autó heti hat napot megy, napi egy vagy két állomással. Folyamatos bővülésben gondolkozunk, azonban több piaci szereplőnél azt látjuk, hogy a növekedés egyfajta minőségromlást is hoz magával. Ezt szeretnénk elkerülni, így nagyon figyelünk a megfelelő ütemezésre.

– Tehát a munkaidő nem reggel nyolctól délután négyig tart.

– Általában hajnali négykor kelek, negyed hatkor indulok, és este hét-fél nyolc körül érek haza. Nem mindennap van így, de mivel tavaly novemberben indultunk, folyamatosan fejlesztünk, még próbáljuk kitalálni a legjobb működési elvet. Rengetegen megkeresnek a közösségi médiában, hova kellene még mennünk, sok piac, település is érdeklődik. Legutóbb szülővárosunk, Szolnok polgármestere jegyezte meg, hogy szeretné, ha havonta egy-két alkalommal hazatérnénk.

– Lehetett rá számítani, hogy ilyen nagy igény lesz a guruló pékségre?

– Nagyjából két-három hét után tudatosult bennünk, hogy ez nem csupán abból a néhány városból áll majd, amelyet kiszemeltünk. Merhetünk nagyobbat álmodni. Meglepő módon nagy számban vásárolnak tőlünk nyugdíjasok, amit még nem tudok teljesen megmagyarázni, talán a régi idők ízeit idézzük. Viszont talán így a legjobb, hiszen egymásnak ajánlanak minket az emberek.

– Családilag vágtak bele ebbe az üzletbe. Mi a munkamegosztás?

– Az én feladatom az árubeszerzés, a tárgyalás, az értékesítés. A marketingstratégiát együtt dolgozzuk ki a feleségemmel, Borókával. Elsősorban a közösségi médián keresztül tartjuk a vevőkkel a kapcsolatot, mivel úgy látjuk, így érhető el a legkönnyebben a célközönség. Emellett egy állandó grafikussal és fotóssal dolgozunk.

– Mekkora így a költség-haszon megoszlás?

– Négy hónap után arról még nehéz beszélni, mennyi profit jött vissza. Egy helyszín bejáratása körülbelül egy-másfél hónap. Ez idő alatt megismernek minket és kialakul egy termékpaletta, egy mennyiség, amellyel kalkulálhatunk, valamint a gyakoriság, hogy hányszor megyünk az adott helyszínre egy héten. A Velencei-tóhoz például a nyáron állandósítunk majd egy autót. Az alapvető cégalapítás mellett a gépkocsik megvásárlása, arculattervezése, matricázása volt a legnagyobb befektetés. Az indulás két járművel mintegy 18-20 millió forintot igényelt.

– Összességében idillinek tűnik az elmúlt év. Nem is voltak mélypontok, nehézségek?

– Dehogynem. Igazi hullámvasút volt, főleg úgy, hogy közben építkeztünk Pusztazámoron. Minden megtakarításunkat beletettük az ingatlanba, és tavaly március közepén ott tartottunk, hogy nincs félretett pénzünk, 50 négyzetméteren élünk Pesten egy kisgyerekkel, ellehetetlenült rendezvényszervezői szakmával és döcögős marketingpiaccal. Mihamarabb élhetőbbé kellett tennünk a házunkat, abból éltünk, amit az ingatlan befejezésére tettünk félre. Májusban kiköltöztünk, augusztusban még visszatért néhány ügyfél, volt egy-két megrendelés. Szeptemberben jött a második hullám, amelyre már készültünk.

– Ha újra fellendülne a rendezvényszervezői piac, visszamenne?

– Van néhány olyan ügyfelem, akivel szívesen dolgozom együtt, és öt-tíz éves munkakapcsolatokról lévén szó, elképzelhető, hogy nekik vállalnék feladatokat, de inkább szívességből, mint anyagi megfontolásból. A jövőnket inkább abban látom, amit most csinálunk. Szeretnénk minél több helyre eljutni, megmutatni, mi a különbség a valódi kenyér és a szerintem ipari hulladéknak minősülő termékek között. Plusz én egy kicsit sötétebben látom ezt a jelenlegi vírushelyzetet. A cégek először biztonsági okok miatt nem fognak rendezvényeket csinálni, majd a gazdasági hatások végett. Sokan ezt most sem akarják tudatosítani, hisznek az azonnali visszatérésben, de én ezt nem így látom.

– Hanem? Ha befejeződött a képzés, ön is beáll péknek?

– Azt mondjuk pont elengedtem. Az értékesítés háttérfeladatai rengeteg munkaórát emésztenek fel, így nem maradt arra időm, hogy hetente kétszer-háromszor hat órát a képzésen üljek.

Egy év alatt több mint 500 óra szakmai gyakorlatot kell véghez vinni, 24 óra nem lett volna elég, hogy a sulit és a vállalkozást is csináljam.

Hamarosan megszületik a második gyermekünk, ami egy újabb élethelyzet. Bár nekem négy-öt hónapja a vállalkozás tölti ki minden gondolatomat, a baba érkezése még nem tudatosult. Meg rájöttem arra, hogy soha nem leszek olyan jó szakember, mint akikkel együtt dolgozhatok, félbénán pedig nem akarom csinálni. Azt vallom, mindenki azt csinálja, amiben a legjobb. Van egy célirány, amerre haladunk, de ezt nem szoktam hangosan kimondani, mert sok függ a termeléstől, a partnerektől. Ha nagyot gondolok és országos hálózatot akarok építeni, akkor bővítenünk kell a beszerzési pontjainkat, ez lesz most a fókusz.

Az interjú a Figyelő hetilap április 15-i számában került publikálásra.