A segélyekre költött pénz még Svédországnak is sok lenne?

A munkanélküli-segélyezés 2000-ben végrehajtott átalakítása nyomán Köllő János közgazdász egyik tanulmánya szerint valósággal új iparág kezdett el kialakulni. Az önkormányzatok felügyeletével többnyire kommunális feladatokat ellátó „közmunka-iparban” éves átlagban több mint százezer ember végez különböző feladatokat.

Általánosan elterjedt vélemény szerint a közmunka vagy a közhasznú munka fenntartja a segélyezettek munkavállalási hajlandóságát, visszatartja őket attól, hogy végleg kikerüljenek a munkaerőpiacról. Ezt a nézetet erősíti, hogy az elmúlt hetekben egy sor települési önkormányzat jelentette be, hogy a szociális segélyeket csak közmunka elvégzése ellenében fizeti ki.

A magyar közmunkaprogramok legnagyobb problémája, hogy egyáltalán nem javítják az érintettek munkaerőpiacra való visszajutásának esélyeit. Firle Réka, Scharle Ágota és Szabó Péter András 2007-ben megjelent elemzéséből az derül ki, hogy a rendszeres szociális segélyben részesülő munkanélküliek, valamint a közmunkát végzők kisebb valószínűséggel lépnek nem támogatott állásba, mint a többi munkanélküli és inaktív. A segélyezettek esélye a munkához jutásra azonban 30–35 százalékkal kevesebb, mint a nem segélyezetteké, s átlagosan két évvel tovább maradnak munkanélküliek, mint a nem segélyezettek.

A kormányzati ciklus végéig legalább 80 ezer embert lehetne bevonni a szociális foglalkoztatásba, ha megvalósulna a szaktárca által kidolgozott, a szociális rendszer átalakítását célzó csomag. Két kategória jönne létre: a rendszeres szociális segélyen, illetve a rendelkezésre állási járadékban részesülőké. Utóbbiakat lehetne bevonni a foglalkoztatásba. A szociális rendszer munkára ösztönzővé alakítását megcélzó komplex csomag pénzügyi támogatásokkal is kiegészülne.

Másképp látja a kérdést Ladányi János szociológus, aki szerint nem a több forrás a megoldás kulcsa, hanem a helyhez, településhez szabott programok. „Ma inkább csak kezelni lehet a helyzetet, ripsz-ropsz megoldani nem nagyon” – állítja. Szociális demagógiának tartja a segélyezésről elindult társadalmi vitát, amivel csak annyit érnek el, hogy felkorbácsolják az indulatokat. Teóriája szerint mélyben valahol azonos ideológiát képvisel a szélsőjobb és a segélyért közmunkát hirdető szocialista politikusok kezdeményezése.

Népszerűségre akarnak szert tenni az által, hogy véget vetnek az „ingyen életnek”, miközben akarva-akaratlanul erősítik a társadalomban meglévő előítéletességet. Hosszútávú eredményhez Ladányi szerint a tömegközlekedés javítására, a gettó-iskolák felszámolására, és szociális agrárprogramokra van szükség.