Hungarikum: koncertopera a Müpában

“Szó sincs anyagi kényszerről. A közönséghez igazodunk azzal, hogy a muzsika együtt él a színpaddal, az énekesek pedig a zenészek között játszanak. Tulajdonképpen a műfaj vált identitást, hiszen a koncert is metamorfózison esik át, ahogy követi a folyamatos ruha- és szerepváltásokkal operáló alapmű szüzséjét. A színházból koncert, a koncertből pedig színház lesz, ebből születik az erotikus varázslat” – mondja elöljáróban Fischer Iván, a Budapesti Fesztiválzenekar (BFZ) zeneigazgatója.

A világhírű karnagynak nem újkeletű mániája, hogy az áhítatos figyelemhez szokott koncerttermeket színházi élettel töltse meg. “A Don Giovanni két évvel ezelőtti teltházas budapesti és New York-i sikere arról győzött meg, hogy a publikum vevő a szokatlan, általam szcenikus koncerteknek nevezett előadásmódra” – így a dirigens. (http://www.nytimes.com/2011/07/15/arts/music/ivan-fischer-to-direct-don-giovanni.html)

Fischer tudatosan ragaszkodik a színházi attítűdhöz. Elmondása szerint ez, a hungarikumszámba menő kísérlet több, mint a mostanság divatba jött félig szcenírozott előadásmód. “A játék a zenészekre éppúgy hatással van, mint az énekesekre és a közönségre, ettől lesz egyedi élménnyé az egész” – mondja a nemzetközi porondon is rendkívül magasan jegyzett (http://www.nytimes.com/2013/01/23/arts/music/budapest-festival-orchestra-at-avery-fisher-hall.html?_r=1&) BFZ vezetője.

A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben három estén is felcsendülő interpretációs metódus a legjelesebb amerikai ítészek tetszését is elnyerte, nem véletlen, hogy a világlapok hozsannákat zengtek az újfajta előadásmódról.

A karmester-rendező ugyanis a színpadon helyezi el a zenekart, az énekesek és a muzsikusok egyanrangú részei a produkciónak, ő maga pedig, valódi karmesterként, kotta nélkül vezényli a négyfelvonásos művet. Az egész show-nak természetesen a mozarti muzsika a sava és borsa.

Az 1786-ban bemutatott vígopera ugyanis mér a maga korában sem nélkülözött némi pikantériát – ahogyan a másik két Lorenzo da Ponte szövegkönyve alapján íródott Mozart-opera, a Don Giovanni és a Cosi fan tutte is botránykőnak számított. A Figaro ugyanis nem csupán erotikája okán számított sikamlós darabnak.

Az opera politikailag is kényes témát dolgoz fel, hiszen a sztori alapját képező Beaumarchais-színmű cselekménye a feudalizmusban gyökerező, de a polgári civilizáció hajnalát is átható első éjszaka kegyúri joga körül bontakozik ki. Mozartnál – vagyis Beaumarchaisnál – a purparléból végül nem az urak, hanem a szolgák kerülnek ki győztesen.

A francia cenzúra sokáig tiltólistán is tartotta az eredeti színdarabot, mígnem a király engedélyezte párizsi bemutatóját, ámde a a nézőtéri skandallum nyomán a drámaírót börtönbe csukták. A Figaro Bécsben is tiltott műnek számított, II. Józsefnek, a Kalapos királynak azonban nem volt ellenére a nemesi előjogokból gúnyt űző üzenet, és bár némiképp "áramvonalasított" formában, de az udvari librettista Da Ponte engedélyt kapott rá, hogy opera-szövegkönyvet készítsen belőle.

Mozart pedig a botránykőből megírta az európai kultúra egyik örökéletű, vérbő slágerdarabját. Fischer Iván pedig továbbgondolta, és koncertszínpadra alkalmazta a Figarót.