Nehezebb lesz-e az angliai magyarok élete?

A 33 éves Ferenc itthon szerviztechnikusként dolgozott a honvédségnél. Három éve él barátnőjével Londonban. Mosogatóként kezdte, segédszakácsként folytatta, még Jamie Oliver éttermében is dolgozott, a Shard névre hallgató gyönyörű palotában, ahol azonban minimálbérért a bőrt is lehúzták róla. Szerinte odakint minél nagyobb és minél „multibb” egy munkáltató, annál jobban kizsákmányolja az embert. Jelenleg raktáros-árubeszerző egy étteremben, ebben a pozícióban 1200-1600 fontot (500-650 ezer forintot) keres havonta.

Viszont a megélhetési költségek nagyon magasak, hiszen Európa legdrágább városáról van szó. Londonban egy egyágyas szoba ára 400 font, egy duplaágyasé 650. Egy stúdiólakás bérleti díja 900 fontnál kezdődik, egy nappalival is rendelkező lakás pedig már 1200 fontot kóstál. Ha tehát Feriék egy rendes lakásban akarnak élni, egyikük fizetése már rá is ment a kint tartózkodásra.

„Szerintem az itt élő magyarok közül senki nem aggódik a szociális juttatások megvonása miatt, hiszen dolgozunk és nem segélyből élünk – mondja Ferenc. – Mi eddig sem igényeltünk segélyt, az első évben, 2012-ben kértük a tax credit nevű támogatást, ami adókedvezményt jelent. Mindenki igénybe veszi, aki elkezdi pályafutását Londonban. A segélyhez viszont a pár tagjai közül legalább az egyiknek munkanélkülinek kell lennie.”
Furcsa módon Ferenc bevándorlóként egyetért a tervezett korlátozásokkal, hiszen – mint mondja – érezhetően túltelített a város. Párja egy londoni metróállomást takarít, otthon könyvelő volt a Közterület-fenntartó Vállalatnál.

„Ami érinthet minket a jövőben, az a gyerekhez kapcsolódó támogatás, de ez jelenleg két gyerektől ér valamit számszerűen. A feketék ezt szépen ki is használják. Gyakori látvány náluk az ötgyerekes család” – mondja Ferenc, aki szerint a kinti magyarok nem nagyon tartanak össze, mindenki el van foglalva a saját dolgával.

Péter, az egyik dunántúli megyei kórház negyvenéves adjunktusa, szakvizsgája előtt fél évet dolgozott orvosként egy kis angol falu magánkórházában. Rendkívül jól keresett, nagyságrendileg ötször annyit, mint akkoriban itthon, de a túlórákkal együtt már 8-10-szeres volt a szorzó. Ma azonban kétgyerekes családapa, ráadásul adjunktus és ügyeletvezető, kevéssel a főorvosi kinevezés előtt, ha most menne ki Angliába, rangban vissza kéne lépnie. „Szerencsére nem vagyok rászorulva, nincs hitelem, s bár az árszínvonal különbséget is beszámítva kint körülbelül háromszor többet keresnék, itt kellene hagynom a jelenlegi környezetemet. Ráadásul egy jobb állásért kint is óriási a verseny” – mondja.