A különleges darabokért kiugró árakat fizetnek

Az első aukció óta részt vesz a Nagyházi Galéria munkájában Nagy József, a kezdet kezdetétől együtt járták az országot Nagyházi Csabával anyagot felvenni az árverésekre. Széles körű tudását és a néprajzi területen való jártasságát a pécsi vásárokon, az Ecseri piacon, falvakban, a „terepen” szerezte meg, először gyűjtőként, majd tapasztalatai tovább bővültek a műkereskedelemben eltöltött évek során. Érti a gyűjtők szemléletét, és ők is jobban bíznak benne, ez az árverési anyag összeállításánál előnyt jelent.

Nagy József saját néprajzi gyűjteményét is – legalábbis a nagyobb részét, mert a vallási tematikájú gyűjteményrészt az üvegikonokkal és a búcsújáró helyek faszobraival megtartotta – a Nagyházi Galéria árverezte el 2014-ben. Közel 400 néprajzi tárgya került vissza akkor a piacra. A mai napig megviseli, ha erre terelődik a szó, de azt mondja, muszáj volt meglépni. A műkereskedelemben gyakori a családi okok miatti értékesítés. Nagy József azt mondja, fájdalmasan sok régi néprajzos gyűjtő halt meg mostanában, így sok kollekció kerül be hozzájuk egészében, ilyenkor, ha a család hozzájárul, nevesítve árverezik el a gyűjteményt. Igaz – teszi hozzá –, a néprajzi gyűjtők név nélkül is azonnal rájönnek, kinek a kollekciójáról van szó, mert a legtöbb gyűjteményt a Nagyházi Galéria árverésein vásárolva rakták össze. Legtöbbször, amíg a gyűjtő özvegye él, nem adják el a gyűjteményt, de az ő halála után a gyerekek szinte mindig az eladás mellett döntenek.

Arra a kérdésre, hogy mivel az utóbbi évek árverésein mindig születtek kiemelkedő árak, következtethetünk-e arra, hogy új gyűjtők is megjelentek a területen, Nagy József árnyaltabb választ ad. „Ha felveszek egy néprajzi tárgyat, főleg ha különlegeset, előre tudom, ki fogja megvásárolni. Tudom, ki gyűjti az Alföldről származó tárgyakat, ki az erdélyieket, ki a faszobrokat. A régi gyűjtők közül még sokan aktívak. Pár éve valóban megjelentek új vevők, többnyire kereskedők Erdélyből vagy a Felvidékről. Új tendencia, hogy vásárolják és viszik vissza azokat a tárgyakat, amelyek az elmúlt ötven évben ide kerültek, emiatt ismét emelkednek az árak. Egy fiatalember például látványtárat és múzeumot szeretne alapítani Csíkszeredában, nagyban vásárol erdélyi anyagot, de van egy brassói kereskedőnk is.” Az irány megfordult, a 90-es évekig Erdélyből jöttek ide, most tőlünk Erdélybe vándorolnak a kvalitásos néprajzi tárgyak.

A tordai bokályokat a magyar néprajzi gyűjtők nem tartották különösebben érdekesnek, most kialakult a vélekedés, hogy ezek nem is a magyar, hanem a szász fazekasság emlékei, így Erdélyben megnőtt az ázsiójuk, vásárolják és viszik vissza őket a kereskedők, fel is ment az áruk. Áremelkedést generált azoknak a vásárlóknak a felbukkanása is – mondja Nagy József –, akik vettek a Balaton-felvidéken egy parasztházat nyaralónak, és népi bútorral akarták berendezni. Megvették egyszerre egy néprajzi aukciós anyag negyedét, majd többé nem látták őket. A gyűjtőknek ma a különleges darabokat lehet eladni, de azokat magas áron. „Nagy gyűjtők nem veszik meg a századik bokályt, de most az őszi árverésünkön lesz két olyan felvidéki kancsó, amelynek az ára minimum félmillió forintig fel fog menni, mert ritkák, különlegesen szépek, és a felvidékiek is viszik vissza a saját darabjaikat. Ezzel kapcsolatban van egy példaértékű történetem: egyszer Nagyházi Csabával Pozsonyban megvettünk egy kiváló kerámia-fajansz gyűjteményt, amelynek a darabjait az árverésen egyenként vették meg és vitték vissza pozsonyi kereskedők és gyűjtők.”

Néprajzi árveréseikre a magyar területekről széles körben figyelnek, kivétel ez alól a Délvidék. A 2000-es évek elejéig nyugatról is sokan jártak ide vásárolni, a franciák különösen kedvelték a színesre festett népi bútorokat, a hartai szekrényeket és szuszékokat, a színes üvegikonokat is vették. Ez most visszaesett. Meglepő viszont, hogy aktivizálódtak a néprajzi árveréseken is az itt élő kínaiak. „Tudvalevő, a kínaiak sokszor azért vásárolnak a nemzetközi műtárgypiacon, hogy lemásolják a tárgyat. Nehezen hiszem, hogy bárki magyar fazekastermékeket akar gyártani Kínában, de a herendit, Zsolnayt már másolják. Majdnem minden műfajban előfordul ez. Viszont élnek olyan gazdag kínaiak Budapesten, akik gyűjtenek, elsősorban a saját kultúrájuk tárgyait, de most már kiegészítik kollekciójukat olyasmivel, ami tetszik nekik, például gyakran vesznek Mednyánszky-festményeket és újabban magyar néprajzi tárgyakat. Kínai vásárló vitt el az én anyagomból is egy korsót 400 ezer forintért” – meséli Nagy.

Örök kérdése a néprajztudománynak: mi a népművészet? A nép által vagy a nép számára készített termékek? A Nagyházi Galéria árul ezt is, azt is. De mi számít közülük különlegességnek? „Bizonyos vidékek kerámiái sokkal kedveltebbek a többinél. Ilyen Mezőcsát, a miskakancsók ára még mindig exponenciálisan nő, mert nagyon ritkák. Mezőcsáti miskakancsó húsz évig nem bukkant fel nálunk, most az elmúlt évben három is, és mindegyik 300 ezer forint fölötti áron kelt el, még a Néprajzi Múzeum is érdeklődött irántuk. A hódmezővásárhelyi kerámia is értékes, volt egy 1875-ös címer alakú butella, amely 160 ezer forintos kikiáltási ár után másfél millióért ment el.” Nem szokták érteni, hogy a hasonló korú és kvalitású bokályok ára közt mi okozza a különbséget: a tordai 22 ezer forint, a zilahi 32 ezer, a székelyföldi 48 ezer. Azoknak a vidékeknek van magas áruk, ahol ügyes, név szerint beazonosítható fazekasok dolgoztak, és nem tömeggyártás folyt – ad magyarázatot a becsüs.