Putyin új elnöki ciklusa

Az újraválasztott orosz elnök Mercedes helyett immár az új fejlesztésű ZiL limuzinon hajtatott el a beiktatási ceremóniáról. Üzenet ez a múltba visszavágyó idősebbeknek, akik jól emlékeznek a daliás szovjet idők vezetőit szállító nagy fekete autókra, de

talán jelképe is lehet annak a „gazdasági és technológiai áttörésnek”, melyet az elnök most stratégiai célként meghirdetett.

Változatlan miniszterelnökkel kezd neki Putyin az újabb ciklusának, amelyben számos régebbi gazdasági teendője vár megoldásra.

Anyagi erejét tekintve Oroszország nincs a világ első tíz gazdasága között: hazai összterméke az Európa beteg embereként is emlegetett Olaszországéhoz áll közel.

Ám egy évtizede még úgy tűnt, hogy a pénzügyi válsággal küszködő Nyugathoz képest a keményen centralizáló új orosz állammodell válságállóbb és fejlődőképesebb.

Válságálló? Talán. De az utóbbi évek adatai alapján több mint kétséges a második ígéret. Amíg az olaj és más nyersanyagok ára nagy magasságba kúszott, nem mutatott rosszul az orosz gazdasági növekedési ütem, de 2014 után nagyot esett a nemzetközi olajár, és ezt megsínylette Oroszország dinamikája is. A Krím visszacsatolása után pedig megfordultak a külpolitikai viszonyok. A Nyugat által meghirdetett gazdasági szankciók és az orosz válaszszankciók (amelyek a mi mezőgazdasági kivitelünket is sújtják) szintén kedvezőtlenül hatottak az orosz növekedési adatokra. 2014-et követően kétéves recesszió állt be.

Mára ebből már kikeveredett az orosz gazdaság, de a nemzetközi szervezetek az előttünk álló évekre csupán 2 százalék alatti gazdasági növekedést prognosztizálnak.

Az IMF évi másfél százalékosra teszi Oroszország potenciális gazdasági növekedésének ütemét, tekintettel a súlyos demográfiai helyzetre, a tőkeképződés gyengeségére, az orosz állam túlzott szabályozási hajlamára, a kialakult gazdasági szerkezet egyenetlenségeire, a nyersanyag-kitermeléstől való függésre.

Az utóbbi időkben ugyan a nemzetközi olajárak folyamatosan felfelé mozognak, tükrözve a geopolitikai kockázatok növekedéséből adódó árprémiumot, ami rossz hír a felhasználóknak, de megkönnyebbülésre ad okot a nettó exportőröknek. Oroszország márpedig ilyen.

Az orosz gazdasági szerkezet átalakítása azonban lassú és nehéz folyamat, s ennek külső finanszírozási és technológiai feltételei most rosszabbak, mint korábban. A megelőző évtizedek hirtelen ipartalanodását és kaotikus mezőgazdasági viszonyait részben sikerült korrigálni, ám a korrekciót levezénylő állam a centralizált rendszerek jól ismert hatékonysági bajait hordozza.

Az energiakivitel ismert módon külső politikai befolyásgyakorlásra is lehetőséget nyújt: az elemzők sokszor kommentálták a német–orosz gazdasági viszonyokat annak példájaként, hogy a kemény, akár ellenséges szavak ellenére zavartalan a kölcsönös üzletelés. A külön utas politizálásnak azonban egészen mások voltak az esélyei egy-két éve:

az oroszok szíriai aktivitása, a nyugati választásokba való beavatkozási kísérlet és a szinte már hidegháborút idéző konfrontatív hangvétel idején egyre nehezebb fenntartani a „business as usual” gyakorlatát.

Németországban is keményedik a kormányzati álláspont. Oroszország amúgy is csupán a tizennegyedik a német kiviteli sorrendben. A legnagyobb kérdőjelet azonban az amerikai stratégia mellé állíthatjuk. Trump hol barátkozós, hol fenyegetőző modora alapján nehéz bármi határozottat mondani a két hatalom jövőbeli viszonyáról. Azt viszont tudjuk például Kuba kapcsán, hogy a már életbe léptetett gazdasági szankcióktól roppant nehéz megválni.

Így logikus azt feltételeznünk, hogy az orosz modernizációt az önerőre való nagyfokú támaszkodás és a politikai főhatalom folyamatos üzleti jelenléte fogja jellemezni. A technológiai fejlődés sikeréhez ellenben szükséges a globális folyamatokban való közvetlen, partneri részvétel is. Ám vegyük csak az elnöki limuzin dolgát: annak a motorját például a jelentések szerint a Porsche fejlesztette ki.