Watergate máig Amerika legnagyobb politikai botránya

Richard Nixon 1968-ban 56,1 százalékos választási eredménnyel győzte le demokrata színekben induló ellenfelét, Hubert Humphreyt, így ő lett az Egyesült Államok 37. elnöke. Nixon meglehetősen karakteres elnöknek tűnt, mert bár regnálása alatt tetőzött a vietnami háború, mégis ő volt az, aki 1973-ban aláírta a fegyverszünetet, amely a háború végét jelentette. Ráadásul ő volt az első elnök, aki tiszteletét tette Kínában és a Szovjetunióban.

Nixon tehát meglehetősen aktív, úttörő és jelentőségteljes elnök volt számos területen, azonban ha személyére gondolunk, mégsem ezen cselekedetei ugranak be először, ugyanis neve gyakorlatilag összeforrt a Watergate-botránnyal.

A Washington Post robbantott

1972. június 17-én a Watergate-házban rajta kaptak öt férfit, amint betörtek egy irodának használt lakásba. A Washington Post azonnal le is hozta a hírt, ráadásul azzal a fontos információval kiegészítve, hogy az ingatlan nem másé, mint Larry O'Briené, aki akkor a Demokrata Párt elnöke volt. Bár a hírtől az amerikaiak nem vesztették eszüket – tekintve, hogy rengeteg háttér-információt ekkor még nem tudtak –, később a Post két újságírója (Carl Bernstein és Bob Woodward) komoly és konkrét tényfeltáró cikksorozatot hozott le a betörés hátteréről. A Post derítette ki először, hogy

A konkrét tények napvilágra kerülése és a Post cikksorozata okán egyre jobban foglalkoztatta a politikai szférát és a közvélemény is az ügy, főleg amikor kiderült, Nixon szorosan kapcsolatba hozható a betöréssel.

Történt ugyanis, hogy 1972 márciusában John Mitchell főállamügyész értekezletet tartott, amely során hosszan ecsetelte, hogy be kellene hatolni a Demokrata Párt irodájába, hogy ott egy lehallgató készüléket helyezzenek el. A „végrehajtó csapat” összeszedése után állítólag maga Nixon okézta le a műveletet.

John, kellenek nekünk az információk O'Brienről és ez az egyetlen mód, hogy megszerezzük. Meg kell csinálni

– mondta Nixon Mitchellnek. Ezek után még nagyobbra dagadt a botrány, ugyanis egyre több információ támasztotta alá, hogy

az amerikai elnök nemhogy tudott a lehallgatókészülékek elhelyezéséről, hanem konkrétan ő maga rendelte el.

Nixon sumákolását senki sem hitte el

1973 januárjában a District of Columbia-i bíróságon megkezdődött a Watergate-ügy tárgyalása. Nixon próbálta menteni a menthetőt, igyekezett a Republikánus Pártot kihúzni a pácból, emiatt emberáldozatokra volt szükség. Első lépésként annyit tett csak, hogy nyilvánosan felelősséget vállalat két munkatársáért (akik távoztak is pozíciójukból), azt azonban továbbra is tagadta, hogy a világon bármi köze lenne a Watergate-házban történtekhez.

Tavasszal már szenátusi vizsgálat is indult, a meghallgatások során pedig kezdett körvonalazódni, hogy Nixon hazudik – egyre több jel utalt arra, hogy az elnök tudta, mi készül. Sőt,

kiderült, hogy több magas rangú tisztségviselő is tudott a dologról, így például a szövetségi főügyész vagy az elnök személyes tanácsadója is.

1973 telén még mindig tartottak a meghallgatások, és előkerültek azok a magnófelvételek, amelyek az ovális irodában készültek, ám Nixon mindig talált valami ürügyet, ami miatt nem juttatta el a vizsgálóbizottságnak a felvételeket. Ezt megelégelve John J. Sirica főbíró írásban kötelezte Nixont, hogy a felvételeket bocsássa a vizsgálóbizottság rendelkezésére, így az állítólagosan létező kilenc magnószalagból hetet át is adtak. Az egyik szalagon viszont volt egy több mint 18 perces törölt rész.

A felvételek tovább fújták a Nixon-lufit, hiszen a Watergate-botrány mellett olyan beszélgetések kerültek elő, amelyek az elnök kampányának törvénytelen finanszírozásáról, valamint az illegális hírszerzői tevékenységéről szóltak.

1974 augusztus 5-én Nixon csapata az addig „eldugott” hangfelvételeket is átadta a bizottságnak, melyeken tagadhatatlan és konkrét információk szerepeltek azzal kapcsolatban, hogy a Wategate-házba való betörést maga az amerikai elnök rendelte el.

Három nappal később Nixon lemondott elnöki hivataláról.

A botrányban érintett elnöki munkatársakat 2-8 évig terjedő szabadságvesztésre ítélték, Nixonnak azonban utódja – Gerald R. Ford – megkegyelmezett.

Mély Torok, a sajtótörténet legtitkoltabb informátora

Az amerikai közvéleményt – és persze a politikai szférát is – évtizedekig foglalkoztatta, hogy ki lehetett a Washington Post újságíróinak informátora. Carl Bernstein és Bob Woodward példásan védték emberüket, az informátort egyszerűen csak Deep Throatnak (Mély Toroknak) nevezték. Woodward olyannyira komolyan vette informátora védelmét, hogy megesküdött arra, amíg Mély Torok él, addig nem fedi fel kilétét.

Woodward elmondása szerint Mély Torok végig rendkívüli módon aggódott, hogy kilétére fény derül, így telefonálás helyett (félt a lehallgatástól) mindig egy parkolóházban találkoztak személyesen. Woodward az ablakában lévő cserepes virágokkal jelezte, ha találkozni akart; amikor viszont Mély Torok kezdeményezte a találkozást, mindig úgy intézte, hogy Woodward aznapi New York Times példányának 20. oldalán be legyen karikázva az oldalszám.

Az állandó találgatások ellenére Woodward és Bernstein állta a sarat, évtizedekig nem derült ki, hogy ki rejtőzik Mély Torok mögött. Több CIA-s dolgozót, sőt még Henry Kissingert is hírbe hozták Mély Torok-szereppel, ám ezek a találgatások nem nyertek. A két újságíró csak annyit árult el, hogy az informátor férfi, a Nixon-államapparátus tagja, dohányzik és szereti a skót whiskyt.

Több évtizedes titkolózás után

2005. május 31-én derült ki végül, hogy Mély Torok nem más, mint Mark Felt, az FBI elnökhelyettese, azaz a harmadik legmagasabb rangú alkalmazott a szervezetnél a Watergate-botrány alatt.

Felt a családjának is csak 2002-ben árulta el, hogy ki is volt ő valójában, és valószínűleg éppen ezen megkönnyebbülés miatt járult hozzá, hogy 91 éves korában a Vanity Fair lehozza ezt az információt.

Bélyeg a republikánusoknak

Richard Nixon Watergate-ügye jó hosszú időre aláásta a Republikánus Párt tekintélyét.

Az eset után 63 személy ellen emeltek vádat, közülük 54-et elítéltek. Az 54 elítéltből 21 személyről derült ki, hogy a Fehér Ház alkalmazottja, vagy dolgozott Nixon újraválasztási kampányában, részt vett a betörés előkészítésében, vagy legalábbis tudott róla.

Az amerikaiak szerint a Watergate-botrány óta a Republikánus Párt a mai napig erkölcsi hendikeppel indul a demokraták ellenében, főleg, hogy azóta erre még egy lapáttal rátett George W. Bush, akiről a konteó-hívők a mai napig azt pletykálják, hogy már előzetesen tudomása volt a 911-es New York-i terrortámadásról. Donald Trump pedig tetőzi a bajt az oroszok kampánybeavatkozásával kapcsolatos hírekkel.

A Watergate-ügy mindenesetre az amerikai politikai élet eddigi legnagyobb botránya, amely pozitív és negatív szimbólum is lett. Egyrészt a politikai hatalom korlátlan uralmáról és visszaéléséről is emlékeznek rá, másrészt viszont a sajtószabadság, az oknyomozó újságírás, és az információvédelem ünnepe is.

A film sem váratott magára sokáig

A filmipar nem ült sokáig ölbe tett kézzel, a botrány kirobbanása után rövid időn belül filmet készítettek az ügyről. Az 1976-os Az elnök emberei (All The President's Men) című filmben Bernstein és Woodward munkásságát kísérhetjük végig, a címszerepeket pedig két színészlegendára, Robert Redfordra és Dustin Hoffmanra bízták.

https://www.youtube.com/watch?v=DC3YFyah_Yg

Redford szerepe azonban kalandosan alakult. Miután ő maga vette meg a könyv megfilmesítési jogait, nem akart szerepelni a filmben, ám a Warner filmstúdió csak így adott kezet az üzletre, ezért Redford végül beadta a derekát és elvállalta Bob Woodward szerepét. A filmet később 8 Oscar-díjra jelölték, amelyből négyet haza is vihettek.