A tervező, akinek a ruháiban nem lehet beleolvadni a tömegbe

Sokan indulnak nagy lendülettel a divattervezői pályán, de ki maradhat meg rajta független vállalkozóként?

Aki bírja az ezzel járó stresszt. Én tíz év alatt hozzászoktam, bár ebben a strandröplabdázás mint hobbi is sokat segít. A néhány évente bekövetkező kanyarok, bizonytalan időszakok nehezek, egy befektetői pénzek nélkül működő márkával van mitől félni. Nem szeretném a hét-nyolc éve nálam dolgozó varrónőknek – akik innen mennének nyugdíjba – egyik napról a másikra azt mondani, hogy nem tudok fizetést adni. A márkát bármikor felfüggeszthetem, és később folytathatom, hiszen én vagyok a tervező, engem nem a márka határoz meg, én irányítok. De mi egy csapat vagyunk, jó a légkör, itthon kevés varrónő dolgozhat ilyen körülmények között. Nálunk szalonmunka folyik, klasszikus módon egy varrónő egy ruhadarabot visz végig, nem csak zsebet varr egész nap. Ehhez persze szakértelem kell, többéves tapasztalat. Ha arra kényszerülnék, hogy elengedjem a munkatársaimat, biztos, hogy nem tudnám visszaépíteni ugyanezt a stábot.

Válságterveken gondolkodik?

Ad hoc jönnek a megoldások. A pandémia első évében hirtelen ötlet volt, hogy kezdjünk el maszkot varrni.

Az édesanyám orvos, számomra nem volt idegen a maszk viselése, amit épp nem lehetett itthon kapni. Mivel adott volt az anyag, a munkaerő, miért ne álltunk volna át erre, ha szükség volt rá? Akkora kereslet lett, hogy a bevétel fedezte a bérleti díjat, a fizetéseket, és jótékony célra is fordítottam belőle. Utána már nagyon sok tervező folytatta ezt a vonalat. Most is készülünk egy praktikus meglepetéssel a fűtésszezonra.

Résztulajdonosa a The Garden Studiónak, ami egyrészt üzlet, másrészt kávézó és vegán étterem. A vállalkozás mellett van egy főállása is, egyetemi tanár a MOME-n.

Hatodik éve tanítok, és a doktori iskolában másodéves vagyok. Nagyon szeretem a MOME kreatív pezsgését, és a fiatal felnőtt korosztályt is, szuper velük dolgozni, sok a tehetség.

Koreában miért járt nemrég?

Egy nemzetközi ruhaipari vásárt látogattunk meg egy másik magyar tervezői csapattal. Textileket, alapanyagokat, kellékeket válogattam, már harmadszorra jártam ott, mindig inspiráló utazás. A koreai állam támogatja a kinti gyártást, ezért is hívnak meg külpiaci megrendelőket és nemzetközi buyereket.

Érdemes inkább onnan vásárolni, mint Európából?

Kiváló minőségű és jó árú, helyben gyártott anyagokat kínálnak, a vámmal és a szállítással vannak problémák, ezekről még egyeztetünk.

Számomra fontos, hogy az anyag környezetbarát legyen, eddig viszkózzal dolgoztam, amit most tencelre cseréltem. Ez növényi rostokból készül, és jelenleg a legfenntarthatóbb anyagként tartják számon. Hihetetlenül finom, puha és strapabíró, az őszi-téli kollekció darabjai már ebből készültek. A pufidzsekiknél pedig műanyagot használtam, ott arra törekedtem, hogy akkor már legyen az egész műanyag. Ha egyszer a tulajdonosa nem akarja tovább használni, egy az egyben kidobhatja a szelektív szemétgyűjtőbe, és így körfogásban marad. Számomra van helye a műanyagnak a ruhaiparban, ha bizonyos célokra használjuk. Egy atlétát készítsünk természetes anyagból, de egy kabátnál, amelynek az a feladata, hogy védjen az esőtől vagy a széltől, miért ne alkalmazhatnánk poliésztert?

A márka egyértelműen felismerhető mintái a kelet-közép-európai posztszocialista kultúra építészetéből, divatjából, tárgykultúrájából születnek. Közben a ruháira jellemző a nemes anyagok használata, a kézi megmunkálás igényessége. Hogy találkozik össze ez a két irány?

Abban a kettősségben, amelyben felnőttem. Az anyukám egy dunaújvárosi családból származik. A nagyapám egy szobanövényekkel telezsúfolt panelban élt, igazi szaki volt, fiatalon a Dunai Vasműben dolgozott mérnökként. Az apukám pedig egy arisztokrata nemesi család leszármazottja. Tomcsányi-címerrel díszített ezüst étkészletünk volt, kutyafejes faragott székek álltak a nappalinkban a kőbányai lakásban. Bár a majdnem kétméteres Zsolnay-vázát, amit az ükapám esküvőjére készíttettek, a nagymamám paplanba csomagolva őrizte a bombázások alatt, a háborúk után szinte alig maradt valami a vagyonból. A két család között nem is lehetett volna nagyobb különbség a múltban, a jelenükben – a születésem idején – viszont ugyanolyan szegények voltak. Rám mindkét világ esztétikája hatott.

Az őszi-téli kollekció milyen mintákkal jön ki?

A márka tizedik születésnapját ünnepeljük, ezért olyan elemeket ragadtam ki – és újítottam meg – korábbi kollekciókból, amelyek azóta ikonikussá váltak. Például a sífelvonórajz – amely most pufidzsekiken jelenik meg – az első kollekcióm mintái között szerepelt, ezzel nyertem Magyar Formatervezési Díjat 2013-ban.

A jellegzetes textilek milyen hatással vannak a ruhák nemzetközi eladhatóságára?

Nekem nem célom, hogy a posztszocialista hangulatra hívjam fel a figyelmet világszerte, de ebből inspirálódva dolgozom, ez egy alap, amelyhez visszanyúlhatok. A végeredmény nem egy az egyben ezt a korszakot adja vissza, ezért külföldön nagyon máshogy értelmezik a mintákat, de ez nem gond. Volt például egy ír építésznő, aki nagyon sokféle fazont rendelt a Kádár-kockás sorozatból. Neki egyszerűen tetszettek a házikók a szakmája miatt. A Május 1.-kollekcióban kezek, zászlók, csillagok szerepeltek úgy nyolc évvel ezelőtt. Egy svájci kézsebész pedig ebből rendelt sokat, mert őt a kezek ragadták meg.

Egy Tomcsányi-ruhában nem lehet beleolvadni a tömegbe. Ezek nem azok az alapdarabok, amelyekből minden szezonban vásárolnunk kell?

Úgy tapasztalom, hogy ha valaki rákap az ízére ennek a stílusnak, akkor minden kollekcióból szeretne. Nyilván, aki fekete-fehérben és földszínekben érzi jól magát, az nem az én célcsoportom. Az utóbbi négy-öt évben elképesztően sokan vásárolnak itthonról, és

Erre a pandémia rásegített?

Már előbb elkezdődött, de a járvány évei fokozták a márka itthoni ismertségét – viszont ezzel párhuzamosan drasztikusan csökkent a külföldi kereslet. A Vedd a hazait!-trend hatására talán az is vásárolt hazai tervezőtől, aki egyébként nem engedhette meg magának, de most összespórolta rá a pénzt. Egy kézzel, európai alapanyagból készült ruha nem kerülhet annyiba, mint egy fast fashion darab. A törzsvásárlóknak egyébként lehetőséget adunk a részletfizetésre is. Erre külföldön léteznek kész konstrukciók, amelyeket az amerikai webshopok a fizetési opciók között felkínálnak. Mi ezt házon belül oldjuk meg.

Milyen külföldi országokból rendelnek?

Amerikából, Finnországból, Norvégiából. A Brexit nekünk nagy törést okozott, a bevételünk fele származott a brit piacról. Utána viszont előfordult, hogy a vásárlók át sem vették a csomagot, amikor meglátták, mennyi vámot kellene fizetniük.

Nagy befektetők megkörnyékezték?

Voltak tárgyalásaim, de rájöttem, hogy számomra az organikus növekedés a legkevésbé kockázatmentes. Az irányítást nem szeretném kiadni a kezeim közül, és olyan üzlettársat sem találtam, aki ugyanolyan lelkesen vizsonyulna a márkához, mint én. Többször voltam vállalkozói pitchen, és mindig azt éreztem, hogy nem szeretnék folyamatosan azon aggódni, mikor hozok olyan döntést, amivel ellehetetlenítem magam… A márkanevem elvesztését sem tenném kockára azért, hogy párszor első osztályon utazhassak New Yorkba. A nagykereskedői értékesítésben pedig rengeteg a rizikó. Nagyon keményen alkudnak, sok az előfinanszírozás, súlyos likviditási problémákba sodródhat bele az, akinek nincs nagyobb tőkéje. Mi is jártunk már így. Az egyik szezonban nagyon sok megrendelést kaptunk egy párizsi trade show-n. A következő szezonban kimentünk – több ezer eurós standdíjat fizettünk, legyártottuk a kollekciót, szóróanyagokat készítettünk –, és mivel közbejött a lövöldözés, nem jöttek a buyerek. Erre nincs biztosítás, a vásárt megtartották, csak senki nem mert odautazni.

Mi az elmúlt tíz év tanulsága?

Talán az, hogy lehet bármilyen kreatív és izgalmas egy kollekció, a vásárlók véleménye a legfontosabb, ezért érdemes az ő visszajelzéseikhez alkalmazkodni. A divattervezés alkalmazott művészet, amit nem csinálhatnék ilyen régóta, ha nem lenne, aki megveszi a ruháimat. Remélem, a türelmem, a lelkesedésem és az elképesztő teherbírású, szuper csapatom kitart még tíz évig, mert ezek nélkül vállalkozni lehetetlen. Persze szeretnék kicsit több időt kreatív projektekre, együttműködésre fordítani. Megtartani az egyensúlyt a vállalkozásom és az egyetemi karrierem között, mert így érzem teljesnek az életemet.