Davosban szenzációt – egyes körökben pánikot – keltett a hír, hogy Iowában az előválasztásokon Donald Trump magabiztosan győzött a republikánus elnökjelöltségért vívott közdelemben. Kihívója, Nikki Haley a második helyért verekedhetett Ron DeSantisszal. A WEF davosi téli nemzetközi seregszemléjén már megjelent a Trump-csapatból az előörs, a nagy valószínűséggel már elnökjelölt republikánus Trump veje, Jared Kushner is. A PoliticoPro „Davos kísértő szellemének” titulálta Donald Trumpot, akinek Iowában a döntéssel az őszi államelnöki választási esélyei is megnőttek.
Hogyan érvényesítik az óceánon túl az egyelőre még 2022-es, a Biden-korszakot meghatározó katonai stratégiát? Mert az Egyesült Államokban hagyomány, hogy minden hivatalba lépő elnök előbb-utóbb közzéteszi saját katonai doktrináját, azaz egy esetleges háborúban való szerepét meghatározó társadalmi-politikai és katonai-haditechnikai nézeteit.
Most, az elnökválasztás, az átmenet évében melyik modell érvényes?
Még él a több évtizedes „két és fél” koncepció, azaz az USA-nak képesnek kell lennie két jelentős ellenféllel szembeni összecsapás egyidejű, győzelemmel végződő megvívására, plusz egy kisebb konfliktus kezelésére?
Vagy visszatér az Obama-időszak 2011-ben megfogalmazott „legyőzni egy lehetséges agresszort, miközben elfogadhatatlan mértékű veszteséget okozni egy másodiknak”? Esetleg a köztes Trump-korszakban megfogalmazott (2018 – Nemzetvédelmi Stratégia) elv, hogy győztesen kikerülni egy „nagy háborúból”, miközben visszarettenteni máshol egy Amerika ellen indulni készülő támadót?
Tovább csökkenhet az Egyesült Államok ereje
Ha pusztán az irányzatot nézzük, az amerikai katonaistratégia-változás – mintegy megelőzve a politikai folyamatokat – már évekkel ezelőtt az USA csökkenő nemzetközi szerepvállalásának sínjére állt. Végérvényesen a múlté a „két és fél” konfliktusból való győzelmes kikerülés még a hidegháború utáni éveket, az 1990-es évtizedet jellemző elve. A mai világban az Egyesült Államok a meghatározó katonai ellenfélnek, kihívásnak (the pacing challenge) Kínát tekinti. Eközben Oroszország a mindenkori elnök által meghatározott katonai doktrína, nemzetbiztonsági alapelvcsokor szellemében dolgozó Pentagon-tervezők számára ez idő szerint csak egy rövid távú (akut) kihívás. (Noha jegyezzük meg: az oroszországi nukleáris csapásmérő erő, a triád nagyjából azonos szinten áll – ami a robbanófejek, a hordozóeszközök mennyiségét, teljesítményét illeti – az Egyesült Államokéval. Ezzel szemben Kínáé még az erősen csökkentett amerikainak a negyedét sem teszi ki…)
Az elmúlt évtizedben az Egyesült Államok katonai ereje egészében véve nem nőtt – véli Raphael („Rafi”) S. Cohen, a RAND Corp., a talán legtekintélyesebb és legpatinásabb amerikai think tank Stratégia és doktrína programjának igazgatója. Ezzel párhuzamosan ellenfeleinek képességei folyamatosan gyarapodtak. Ma megnő annak az esélye, hogy az USA belebonyolódik egy több ellenféllel, több fronton megvívandó konfliktusba. Rafi Cohen dilemmája: rettenetesen drága lenne Washington számára annyi fegyver, hadieszköz vásárlása, amivel esetleg két komoly ellenfél ellen egyidejűleg hadakozva győzelmet arathatna. Ha pedig egy szembeállóra összpontosítana, azzal kockáztatná, hogy felbátorítson, támadásra ösztökéljen egy másik ellenfelet, aki azt gondolhatja, Amerika meggyengült…
Hol van ebben a folyamatosan változó és a globális erőviszony-változást tükröző amerikai katonaidoktrína-világban Ukrajna és Oroszország helye? Ezelőtt bő tíz évvel Barack Obama már a csendes-óceáni térségre (Kína!) helyezte át az amerikai kül- és katonapolitika súlypontját. A Tajvan körül kialakult, és az ottani választások eredményének ismeretében most súlyosbodni látszó katonai helyzettel, egy közvetlen Kína–USA-összecsapás veszélyének növekedésével az Obama-csapatnak ebben igaza lehetett.
Amerika jelenleg három regionális konfliktusban (Ukrajna, Gázai-övezet és Tajvan) két nagy stratégiai és több kisebb ellenféllel szembesül:
Kínával és Oroszországgal, továbbá Észak-Koreával, Iránnal, a húszikkal és a palesztinokkal. Hogyan illesztik be ezt a helyzetet az amerikai fegyveres erők stratégiai tervezői a munkájukba?
Vélhetően azzal számolnak, hogy a háromból két konfliktus előbb-utóbb lezárul.
Ez a kettő: Ukrajna és a Közel-Kelet (Gázai háború). Putyin már felveti Ukrajna mint állam megszűnésének esélyét.
Ukrajna az USA szerepvállalás-csökkentésével kerülhet ki Washington közvetlen látóköréből, a nagy-budapestnyi területen folyó gázai háború pedig a korlátozott mivolta miatt veszti el prioritását. (Yoav Gallant izraeli védelmi miniszter a minap bejelentette, hogy dél-Gázában a háború negyedéves „intenzív manőverező” szakasza hamarosan véget ér. Egyben a gázai háborúban részt vevő négy izraeli hadosztályból egynek a kivonása befejeződött.) Maradnak Tajvan mint probléma „járulékos” kiadásai, a sziget katonai segítése hadianyagok szállításával (eddig 14 milliárd dollár), az amerikai flotta tekintélyes részének a Tajvan–Dél-Kína-vonalon tartása legalább annyiba kerül az amerikaiaknak, mint a 2023-as szintű Ukrajna-támogatás.
Tavaly az USA tekintélyes mennyiségű nyers uránt vásárolt Oroszországtól. Egyes vélemények szerint ez is jelzi, hogy Washington el akarhatja választani Moszkvát a fő szemben állótól, Pekingtől. A hír másik olvasata: az amerikaiak már az Ukrajna utáni időszakot tervezik, amibe beleférne az oroszországiakkal fenntartott korlátozott kereskedelmi kapcsolat is.
