„A művészettörténetet most írjuk”

Ha 150 éve nem volt ilyen sikeres fiatal, magyar művészgeneráció, akkor gyakorlatilag még soha? 

Az első markáns modernkori diadal Munkácsy Mihályhoz kötődik, és körülötte, a 19. században voltak még Németországban, Párizsban is elismert akadémikus magyar festőink. De ezek elszórt, különálló történetek, és Munkácsy sem fiatalon futott be. Jó pár évtizedet dolgozott azért, hogy középkorúként megbecsült, keresett festő lehessen, akiért az amerikai gyűjtők megőrülnek. A 20. században minden menő művészünk emigrációban vált ismertté – Moholy-Nagy vagy Vasarely elért komoly eredményeket, de ehhez Amerikában vagy Franciaországban kellett újra gyökeret ereszteniük, és felépíteni magukat. Az, hogy valaki itthon él, dolgozik, mégis látható külföldi renomét tud felmutatni, évi több kiállítással, vásárlókörrel, nagyon új tapasztalás nálunk. 

Ennek azért jött el az ideje, mert az internet miatt megváltozott a világ, vagy mert ők tehetségesebbek, esetleg jobbak az önmenedzselésben? 

Valószínűleg internet nélkül ez nem ment volna. Jobban láttatják magukat, és jobban látják egymást is a művészek, tudnak közös kiállításokat rendezni Prágában vagy Bécsben. Azt nem hiszem, hogy komolyabban menedzselnék önmagukat. Létrejöttek viszont olyan európai szuper művészeti site-ok – mint például az artviewer.org –, amelyek világszerte prezentálták a kiállítások fotóanyagát. Az Instagram szintén meghatározó fórumává vált a vizuális kommunikációnak, és ez a képzőművészetre is hatott. Ha valakinek megtetszik egy alkotó, egyszerűen bejelöli, és a posztokon, sztorikon keresztül folyamatosan kapja tőle az „értesítéseket”, látja, hogy min dolgozik, hol állít ki. Nem felejti el, elköteleződhet felé. Ha galériás, azon gondolkozik, hogy ő is hívni fogja egy kiállításra. Ha vásárló, elkezd benne motoszkálni, hogy vásárolna tőle. 

Mindez nem helyettesíti azt, ami kifejezetten jellemző erre a korosztályra, hogy ösztöndíjjal külföldi hubokban tanuljanak, dolgozzanak egy ideig. 

Persze, ez egy társas műfaj, a személyes jelenlét, ahogy a világlátás, a tapasztalás is mindenképp szükséges. De például Ezer Ákos festőnek van két galériája, az egyik képviseli Düsseldorfban és Párizsban, a másik Hongkongban. Neki nem kell mindhárom városban beépülnie a high society-be, elég, ha a kiállításmegnyitókra odautazik, és egyébként jó kapcsolatot ápol a galeristájával. Itthon dolgozik Csató József vagy Keresztesi Botond, és ez nem akadályozza meg őket abban, hogy jelen legyenek a nemzetközi piacokon. Atipikus, hogy valaki mindezek ellenére nyakába veszi a világot, mint Nemes Márton, aki pár évvel ezelőtt Londonban, most New Yorkban él, és ott robbanékony karrierépítést folytat, amire úgy tűnik, az a közeg is nyitott. 

A műkereskedelem a járványidőszakban nem állt le, sőt, private sales formájában dübörgött, de a látványos kiállításipar megtorpant: évekig halasztgatták az eseményeket, illetve online formában kerültek megrendezésre. Idén nyáron viszont felpörögtek a motorok. Nemrég tért haza az Art Basel művészeti vásárról és a Velencei Biennáléról – milyen volt a nemzetközi hangulat?  

Valóban számos megkésett rendezvényt valósítottak meg idén, így a Velencei Biennálét is, amely 2021-ről csúszott át 2022-re. A Biennálén nagyon erős szürreális fókusszal találkoztam, illetve kiemelt szerepet kaptak a női alkotók. Feszítő társadalmi, politikai kérdések helyett ősi, emberi, akár történelem előtti tapasztalatoknak, lelki szituációknak a megfogalmazása uralta a kiállítást. Ebbe a tendenciába a magyar pavilon tökéletesen illeszkedett, hiszen a kiállító, Keresztes Zsófia egyrészt nő, másrészt, ha valahova besorolható, az a szürrealizmussal rokonítható kifejezésmód. A szobraiban burjánzó, gyöngyöző, álomszerű, amorf formák, emberi testrészek, könnycseppek bukkannak fel – összegyúrva egy nagy plasztikai egységgé. A színük ellenére ezek nem cukorka-hangulatú, vidám, könnyed formácskák, színes üvegmozaikkal bevonva, hanem mély tartalommal bírnak, drámai lelki viszonyrendszereket képeznek le. Zsófi kifejezetten egyéni művészi hangon „szólal meg”, így nem véletlen, hogy a Biennále best of látnivalóit listázó szakmai cikkekben rendre feltűnt, és komoly helyezéseket ért el, ami nem szokványos a magyar pavilon esetében. Itthon is úgy látjuk, hogy ő az egyik legnagyobb ígérete a harmincas generációnak, és ez az érdeklődés megmutatta, hogy globális fogadókészség is van a munkáira. Hiába állított már ki New Yorktól Baselig, a Biennálé minden eddiginél nagyobb láthatóságot hozott, hiszen sok tízezer szakmabeli – kurátor, gyűjtő, múzeumigazgató – fordul meg itt. Az Art Basel pedig a kereskedelem helyszíne. Ott a produktumokban felhőtlen örömet tapasztaltam. Jókedvű, laza, színes, nagy méretű festményeket láttam, játékos, amorf formákkal – depresszió és köldöknézés nélkül. Az intenzív nyolcvanas évek remake is markáns jelenség. Például George Condo, a korszak amerikai szupersztárja, aki időközben elfeledetté vált, most mindent vitt.  

Látszik-e már a piacokon, hogy a befektetők behúzták a kéziféket? 

Nem érzékeltem hatalmas tűzijátékot az eladások terén, de az is egyértelmű volt, hogy nem állt meg a piac a bizonytalanságok miatt – itthon sem. A műkereskedelem luxus-kategória, így kevéssé válságérzékeny. Az NFT művészeti szegmens a kriptovaluták bezuhanása miatt nagyon nagy pofont kapott, de ez egy új műfaj, ami nem is evidens módon része a műtárgypiacnak. A Covidtól is mindenki megrettent, de azok, akik akkor tovább vásároltak, azt láttak, hogy két év múlva nekik lett igazuk, mert az árak őrült módon megindultak felfelé. Ha ezt vetítjük előre, könnyen lehet, hogy minden félelem dacára, azok a műkereskedelmi sikertörténetek, amely most zajlanak, folytatódni fognak. Olyan alkotókat kell találni, akiket nem a hype hajt fel, hanem komoly szaktudás, ambíció, akarat áll mögöttük, ami garantálja, hogy az életmű folytatódik, és nem értéktelenedik el.  

Ehhez segítség a Sárvári Zita kurátor- és szerzőtársával összeállított album névsora? Ezektől az alkotóktól vásárolni biztos befektetés? 

Igen, ebből a szempontból is értékes lehet ez az összegzés. A Youhu a Young Hungarians-re utal, és egyben egy vidám csatakiáltás, merthogy van ok az örömre. Ez nem egy depresszív, túlélésért küzdő, alkoholizmustól menekülő, felesleges nemzedék. Ők a 2008-as válság után nehezen indultak, kevés segítséget kaptak ahhoz, hogy kiállíthassanak, írjanak róluk vagy műveket adhassanak el. A műkereskedelem és az infrastruktúra vegetált, senki nem volt abban érdekelt, hogy új tehetségeket fedezzen fel. Ez az időszak megedzette az alkotókat, és csak az maradt a pályán, aki tényleg műtárgyakat akart létrehozni a szűk lehetőségek ellenére. Ahogy pedig teltek az évek, a kitartás meghozta a gyümölcsét.  

Mire kapja fel a fejét egy külföldi galerista? 

Arra, ha egy alkotó intenzív párbeszédben áll a globális művészvilággal, érzékeli a tendenciákat, valamennyire hat is rá. De közben őszintén, belülről fakadóan képviseli a saját útját. Kell, hogy lássa, nem egy trendhuszárról van szó, aki lekoppint valamit az Instagramról, hanem komoly szakmai mélység áll mögötte.  

A kortárs művészek arculatteremtő bemutatkozói általában csoportos kiállítások, ahol egy-egy nemzedék legjava szerepel. Ilyen volt a hatvanas években az Iparterv, és ilyennek szánják a Youhu-t is. Erős párhuzamnak tűnik. 

Valóban ambiciózus összehasonlítás, de szeretnénk érzékeltetni az esemény tétjét. Nem magától értetődő, hogy egy generáció legjobbjai összeállnak. Bár vannak baráti társaságok a köreikben, és rendeznek időnként közös kiállításokat is, itt technikától, műfajtól, stílustól függetlenül gyűjtöttük őket össze, s adunk egy széles merítést a műveikből. A sokszínű mezőnyben megtalálható klasszikus olajfestmény, digitális videó, bronzszobor, installáció és kerámiaplasztika is. Minden kiállítót egy-egy markáns főmű képvisel, többségük friss alkotás, amit most láthat először a közönség. Ilyen típusú fontos és ismert megmozdulások voltak a Iparterv-kiállítások 1968-ban és 1969-ben, amelyen részt vett Bak Imrétől kezdve Frey Krisztiánon, Hencze Tamáson, Keserü Ilonán át Konkoly Gyuláig vagy Nádler Istvánig több, azóta legendává vált alkotó. 

„Odaadnád egy főművedet?” – nehéz ilyet kérni egy alkotótól? 

Azért nehéz, mert túl keresettek. Termékenyek, de vagy galériák által már előre lefoglalt képeken dolgoznak, vagy mondjuk az őszi kiállításukra készülnek, esetleg eladtak mindent, és nincs elérhető alkotásuk. Ezzel meg kellett küzdenünk. Rábeszélni a művészeket, hogy győzzék meg a galeristájukat, hogy ez egy fontos pillanat, mondjanak le egy mű feletti elsőbbségükről. Az album ötletét Kieselbach Tamás karolta fel, és a kiállítás rendezéséhez is ő biztosította a helyszínt. De elengedhetetlen volt a kiállítók saját galériásainak segítő szándéka, akik szintén az ügy mellé álltak. Két „túlságosan keresett” művésztől nem tudtunk szerezni friss munkát. Az egyik Bozó Szabolcs, aki tündérmesébe illő sikertörténetet ír naiv, vicces, szórakoztató figuráival, így esetében egy gyűjtőtől kértünk kölcsön művet. A másik Nemes Márton, akinek szintén sorban állnak a képeiért, így egy féltve őrzött munkáját bocsátotta a rendelkezésünkre a privát gyűjteményéből.  

Több művészt pályakezdő koruk óta ismer, követ – mi az, ami már akkor látszik a későbbi legendákon? 

Nagy tanulság, hogy szinte semmi. Nem véletlen, hogy harminc-negyven közötti alkotókról beszélünk, nem huszonévesekről. Lehet, hogy kijön egy óriási tehetség az egyetemről, de pár év alatt beszippantja a filmipar, mint a szobrászok nyolcvan százalékát, mert díszletépítőként sokkal biztosabb a megélhetése, viszont nem marad energiája a művészi életművére, ami szép lassan elenyészik. Harminc éves kor után derül ki, hogy mennyi kraft, tartalom, megújulási vágy rejtőzik valakiben. A képzőművészetben nincsenek kis Mozartok. Egy életműépítésbe kőkemény munkát kell tenni, és nagyon-nagyon ritka az ellenpélda világszinten is.  

(A Youhu kiállítás július 14. és augusztus 12. között látható a budapesti Kieselbach Galériában, ahol a tárlat anyagához kapcsolódó album is megvásárolható. )