Amerikát hosszú távra se írná le a szingapúri intézetvezető

Miközben a világ beleveti magát a zöld átalakulásba, az energiaárak kilengései rengeteg fejtörést okoznak. Ezt fogjuk látni sokáig? 

Igen, ez ismétlődni fog. Az energia hozzáférhetőségétől és az átalakulásra való képességtől függ. Még nincsenek meg a válaszaink, hogy ha nem olaj, vagy gáz, akkor mi. Miközben csökkentjük a befektetéseket az olajba, még nem áll készen a kínálat a megújuló energiából, és amikor a kínálat nem felel meg a keresletnek, az árak felszöknek – így jutottunk idáig. Az olajkutatással leállunk, és amikor nő a kereslet, magasabb árat kell fizetni. Igen, maradhatunk a hullámvasúton, amíg le nem zajlik az energiaátmenet.

Évekig tarthat, vagy még tovább?

Attól függ, milyen gyorsan biztosítható a stabil kínálat a megújuló energiafajtákból.

Szingapúr a világ egyik legversenyképesebb országa, de nem áshatja alá a versenyképességet az energiaátmenet, amit általában költséges folyamatnak gondolnak?

De igen. Szingapúr példáját tekintve azonban elmondhatjuk: nem azért vagyunk versenyképesek, mert olcsók vagyunk. Drágának tekintett városokkal összevetve, mint New York vagy Tokió, még azt is igaz hogy a japán fővárosban egy jó étel olcsóbb, mint nálunk. Szingapúr versenyképes, de nem olcsó, és közelítsünk ebből az irányból a kérdés felé, hogy miközben a bolygó környezeti válság felé halad, mit akarunk tenni. Nem vagyunk olcsók, és az egyik dolog, amit a világ nehezen tanul meg, hogy korrektül árazza az energiát. Az olaj és az energia rosszul vannak árazva. Ha az olaj ára felmegy, igazítanak a kínálaton, és mindez nem más, mint az energia szubvencionálása. Nagyon sok ország csinálja, és ez az árak eltorzítása. Ha a fogyasztók nem érzik a fájdalmat, nem akarnak átalakulást. Szingapúr nem teszi ezt, igyekszünk az erőforrásokat, az olajat, a vizet korrektül árazni. Ázsiában elsőként nálunk már a széndioxid-kibocsátásnak is van ára, öt dollár (tonnánként), talán nevet, hogy milyen alacsony Európához képest, de ez a viccnek tűnő szint komoly szándékot jelez, hogy elindultunk egy úton. Teszteljük az öt dollárt nyitó árként, aztán mérlegeljük, hogyan emelhető - elindult egy folyamat, megteremtettük a kereteit. Fut a tengeri fal építése, sokat költöttünk repülőtér-, kikötő- és vasútfejlesztésre, hozzászoktunk a nagy infrastruktúra projektekhez. Megemlíteném, hogy meg kell küzdenünk azzal a problémával is, hogy szűkében vagyunk olyan erőforrásoknak, mint a víz, vagy az élelmiszer, és mindebből lehet üzlet is. A szingapúri cégek jeleskednek a vízből való sókivonás technológiáiban, még a szennyvízből is visszanyernek vizet. A fejlesztések, az innováció, a hatékonyság kéz a kézben járnak a környezeti lábnyom csökkentésével. Van költségük, de meg lehet találni a módját a csökkentésének, és másoknak is eladhatod az eredményt. 

Ha a globális átalakulást versenynek tekintjük, hol áll Ázsia, és meddig jut el például Szingapúr 2030-ig?

Nem látom ezt egy tipikus versenynek, hiszen mindannyian időben szeretnénk befejezni. Ha egyik, vagy másik nagy, vagy akár kisebb gazdaság visszamarad, az az egész globális erőfeszítést nullázhatja le. Ez egy fura verseny, amiben a másik versenyzőt igyekszünk előrébb tolni. Csak együtt tudjuk megcsinálni. Az Ázsiára vonatkozó kérdés nehéz. Kína 2060-ra vállalta a karbonsemlegességet, ami egy kicsit késő, de kezdetnek nem rossz ígéret. Dél-Koreának és Japánnak szintén van ilyen célja, a dél-kelet-ázsiaiaknak azonban nincs. Van, aki azt mondja, hogy Szingapúrnak is kellene, hogy legyen, én magam azt gondolom, nem tartunk ott, hogy túl hamar ígérjünk, nincs akkora kontrollunk az ökológiai lábnyomunk felett, és itt az a hozzáállás, hogy inkább haladjunk az ígéretek elé, mint hogy nem tartjuk be őket. Kritikus pont, hogyan győzhetünk meg másokat, hogy segítsenek fedezni a megújuló energia igényünket, ami nem kivitelezhetetlen, említeném a naperőműveinket Indonéziában. Mi Szingapúrban nagyon szűkében vagyunk a helynek. Az élelmiszer termelésére is. Ha 2030-ra 30 százalékát itthon tudjuk előállítani, az több, mint négyszeres növekedést jelentene. 

Előretekintve 2030-ra, hogy változik meg addigra vajon a világ hatalmi struktúrája, és ki juthat előrébb a klímavédelemben?

Amerikát soha nem írhatjuk le. A Trump-időkben kevés remény volt, hogy stabil partnerként haladhatnak előre, Biden úr változtatott a hangulaton, ugyanakkor törékeny alkatnak tűnik. Nem szabad túl sok rosszat Trumpnak és túl sok jót Bidennek tulajdonítanunk, érdemesebb egy kollektívaként, társadalomként tekinteni Amerikára. Sok ellentmondást látunk, nagy politikai megosztottságot, de rengeteg innovációt, energiát és dinamizmust is. Nézze csak a vállalataikat, nézze például a Teslát, a termékeiket. A vállalati szinten Amerika elképesztő dinamikát és ellenálló-képességet tanusít. Amerika a porondon marad, nagy hatalmú országként, hacsak valami nagy baj nem történik. Nem a második világháború után vagyunk, amikor Németország kifáradt, Franciaország is: Amerika esetében nem látható a kimerültség. Kína ugyanakkor kétségen kívül felfelé tart. Amerika lefelé, ahogy sok honfitársam tartja. Tehát két nagyhatalmat fogunk látni.  Ami a klímára vonatkozó kérdést illeti: optimista vagyok, miután a párbeszéd beindult. Ha legalább ebben az egy kérdésben együtt tudnak működni és nem válik a versengés terepévé, az mindenkinek jobb lesz. Európát ugyanakkor az kritika éri, hogy a karbonpolitikája révén büntetőárakat kényszerít a fejlődő országokra: nem arról van szó, hogy nem kéne ezt tennie, hanem hogy nem magyarázzák el jól, ami egy környezetvédelmi kereskedelmi háború veszélyét idézi fel.