Új fokozatra kapcsolt a fegyverkezési verseny

Az Egyesült Államok „emberei” 2014-től milyen szinten vannak jelen Ukrajna vezetésében, az államapparátusban és az üzleti életben?

Az USA geopolitikai célja – a kormányok politikai hovatartozásától függetlenül – az, hogy az oroszok és a kínaiak ne jelentsenek veszélyt a globális stratégiai érdekeire. A kínaiakkal szemben a feltartóztatás eszközeivel él, míg az oroszokról az az általános vélemény a tengerentúlon, hogy ők az ukránokkal közösen nagyhatalomnak, nélkülük pedig csak középhatalomnak számítanak. Tehát 2014-ben az amerikaiak számára hatalmas „győzelem” volt, hogy az ukránok megdöntötték az oroszbarát kormányzatot. Ne felejtsük el: Ukrajna területe nagyobb, mint Franciaországé, 44 millióan lakják, rendkívül fontos a stratégiai pozíciója.

Az amerikaiak ezért is tettek meg mindent, hogy az új szövetségesük ezer szállal kötődjön hozzájuk. A narancsos forradalmat – a külügyi tárca politikai ügyekért felelős jelenlegi államtitkára, Victoria Nuland elhíresült szavai szerint – ötmilliárd dollárral támogatták. Ezenkívül ténylegesen is beleszóltak az egymást követő ukrán kormányok személyi összetételébe – számos amerikai–ukrán kettős állampolgár viselt miniszteri tisztséget. De Joe Biden mostani amerikai elnök fiának az egyik ukrán gázipari vállalatnál igen jól jövedelmező igazgatótanácsi megbízását se felejtsük el. Biden még Barack Obama alelnökeként nyomást gyakorolt északkeleti szomszédunkra azzal, hogy egymilliárd dolláros segélyt tartott vissza, azt követelve Kijevtől, hogy távolítsanak el a hivatalából egy főügyészt. A nyomozó Biden fiának egy korrupt ukrán energiacéggel való kapcsolatát kezdte vizsgálni. Az sem volt titok, hogy tengerentúli befektetők hatalmas földterületeket vásároltak Ukrajnában – igaz, kínaiak is.

Nem különös, hogy Ukrajna ilyen szinten függ az USA-tól?

Az amerikaiak természetesen nem kürtölik világgá a reálpolitikai céljaikat; hogy milyen ügyletekben érdekeltek, milyen szinten vannak jelen északkeleti szomszédunkban. Inkább azt üdvözölték, hogy demokratikus folyamatok mentek végbe az országban, szabadok voltak a választások, hogy az ukránok elkötelezettek az átláthatóság mellett, felveszik a harcot a korrupcióval. A valóság persze nem épp erről szól. Viszont az amerikai közvélemény a korábbi évek médiahírei alapján most megdöbbent. Azzal szembesült, hogy egy szabad, demokratikus, független országot megtámadott a nagyobb szomszédja.

De mégsem látni, hogy az USA összetörné magát, hogy segítsen az ukránoknak, nem küld katonákat. Igaz, az utóbbi években fegyverekkel ellátták az országot, de nem a legmodernebb eszközökkel. Ám most deklarálták: közvetlenül fegyvereket sem küldenek.

A nagyhatalmak nem épp high-tech felszerelésekkel látják el a kliens államai-kat. Az amerikaiak sem tesznek ilyet, ahogy korábban a Szovjetunió sem cselekedett így. Barack Obama idején elsősorban anyagilag támogatták az ukrán katonai fejlesztéseket, s olyan harceszközöket akkor nem adtak Kijevnek, amelyek alkalmasak emberi élet kioltására – tehát csak nem halálosakat biztosítottak. Ilyen például a védőfelszerelés, az egyenruha, a szállító járművek. Donald Trump ezen is változtatott, az ő ciklusában az ukránok már „éles” harceszközöket is kaptak. Az amerikaiak most ügyelnek arra, hogy közvetlenül ne ők, hanem európai szövetségeseik – húsz tagállam, deklaráltan nem a NATO nevében, hanem saját jogon – szállítsanak fegyvereket Ukrajnába. Elsősorban olyan alkalmatosságok jöhetnek számításba, amelyeket az alapvetően még mindig a szovjet éra harceszközeire épülő ukrán hadsereg katonái tudnak használni. Azt diszkréten kezelik az érintett országok, hogy milyen minőségűek ezek a holmik. Azért arról lehetnek sejtéseink, hogy a volt Varsói Szerződés tagállamai nem a legmodernebb nyugati, hanem a korábbi, szovjet gyártmányú rendszereiket adják át az ukránoknak. Az is lekerült a napirendről, hogy a lengyelek felajánlják a MiG–29-es gépeiket, s helyettük F–16-os vadászgépeket kérnek az amerikaiaktól. Ezt korábban az USA külügyminisztere még támogatta, aztán mégsem lett belőle semmi – a már korábban általam idézett Nuland asszony szerint nem is volt ilyen terv. Ez is azt mutatja, hogy az Egyesült Államok vezetésében szintén van feszültség annak kapcsán, hogy milyen mértékig mehetnek el az ukránok felfegyverzésében. Nagy kérdés, hogy a már eljuttatott 350 milliós értékű katonai segítség után a kongresszus megszavazza-e a 14 milliárdos segélycsomagot Ukrajnának, s abban milyen mértékben lesznek katonai felszerelések.

Egy ilyen éles konfliktusban sokkal inkább felmerül a kérdés, hogy a NATO egyet jelent-e az USA-val?

Ha nagyon sarkosan akarok fogalmazni, akkor igen. Az észak-atlanti szervezet – kisebb megszorításokkal – tényleg egyet jelent az Egyesült Államokkal. De azért mégsem ennyire egydimenziós a kép.

Putyin szerintem stratégiai hibát követett el. A NATO-tag európai középhatalmak katonaságát tekintve a német hadsereg nagyon rossz állapotban van, az utóbbi évek kormányai alatt nem nagyon foglalkoztak a haderő fejlesztésével. Most viszont az orosz támadásra is válaszul beígértek egy százmilliárdos katonai csomagot, fegyverkezésbe kezdtek. A Kreml második hibája, hogy az ukránok megtámadásával Nagy-Britanniát – amely atomhatalom is egyben – „visszahozta” Európába. A harmadik dolog, amit rosszul mért fel Moszkva, hogy a NATO a támadás hatására egységes lett. Nincs kibeszélés, az oroszokkal jó gazdasági kapcsolatot ki-épített franciák és németek nem győznek bocsánatot kérni a korábban is oroszellenes lengyelektől, lettektől, észtektől, litvánoktól. A lengyelek, akik évekkel ezelőtt elindították a fegyverkezési programjukat, már ott tartanak, hogy a NATO-ban előírt 2 helyett 3 százalékra akarják felvinni a GDP-hez viszonyított katonai kiadásokat.

Az összezárás az EU-ban is tapasztalható: a Varsó elleni mondvacsinált politikai eljárásokat jegelik, Mateusz Morawiecki miniszterelnök szívesen látott vendég Brüsszelben, látványos ez a fordulat. Ezt az új egységet meg akarják őrizni az unióban. A lengyelek mellett geopolitikai értelemben Románia a másik kulcsállam, fontos támaszpontjai vannak. E két országban állomásozik a legtöbb NATO-katona is. Hazánk ilyen értelemben nincs „ütközőzónában”. Visszatérve a felfegyverzésre: az amerikaiak katonai kiadásaik négyszázalékos feltornázásáról beszélnek, ez már egybillió dolláros katonai költségvetést jelentene. Ebből bizony egy új fegyverkezési verseny lesz. Ezzel egyszer már az amerikaiak térdre kényszerítették az oroszokat.

Miért nem bírják majd a versenyt az oroszok gazdasági értelemben? Kimeríthetetlen az ásványkincsforrásuk.

Ez igaz. Viszont ennek a hatalmas országnak mindössze a középhatalomnak sem számító Spanyolországéhoz vagy Olaszországéhoz mérhető a gazdasága. Nem fogják bírni ezt a versenyt, főleg úgy, hogy a szankciók is nagyot ütnek majd rajtuk. Ha már az ásványkincseknél tartunk: kevés esélyét látom annak, hogy az EU ténylegesen bevezetné az energiaszektor szankcióit is. Moszkva adu ásza a gáz és a kőolaj. Amennyiben Brüsszelben úgy döntenének, hogy elzárják ezeket a csapokat, nem csak Oroszországon ütnének, hiszen az unió számos államában a gazdaság összeomlását és a társadalmi feszültségek növekedését kockáztatnák. Ez Magyarországon sem lenne másként. De visszatérve az oroszokhoz: az elfoglalt ukrán területeken bizonyosan nagy lesz a feszültség még egy jó ideig, tehát a „szuronyokon fognak ülni”, s azt se felejtsük el, hogy ezeket az országrészeket gazdaságilag is fenn kell majd tartani. Tehát összességében nem úgy tűnik, hogy Moszkva jól jöhet ki ebből a konfliktusból.

A kínai–orosz szövetség megkötése nem jelenti azt, hogy ezzel új vetélytársat kaphat az Egyesült Államok?

Nem becsülném túl ezt az együttműködést. Látható, hogy Peking nagyon óvatos duhajként viselkedik ebben a helyzetben: az ENSZ Biztonsági Tanácsában is csupán tartózkodott Oroszország elítélésekor, nem szavazott a határozat ellen. És azt se felejtsük el: Ukrajna az ázsiai óriás első számú kereskedelmi partnere, a kínaiak is nagy földterületeket vásároltak az országban. Az ukrán élelmiszerexport például kiemelten fontos a távol-keleti államnak. Kétséges, hogy Peking kiáll-e az oroszok mellett úgy, hogy az amerikai szankciók őket is érinthetik: sokkal többet veszíthetnek, mint nyerhetnek például a SWIFT rendszerből való esetleges kitiltásukkal. Kínának mindez hatalmas gazdasági hátrányt okozna, ami akár társadalmi feszültségekhez is vezetne, s ez a politikai vezetésre szintén veszélyt jelenthetne. Az ázsiai ország gazdaságának a növekedése az utóbbi időszakban amúgy is lassult. A kínai elnök olyan, mint egy versenykerékpáros: ha nem hajtja a biciklit, az egyszerűen megáll, s a kerékpáros eldől. Hszi Csin-ping pedig az oroszok kedvéért nem fog földbe állni.

Hogy értékeli Magyarország álláspontját, miszerint ki kell maradnunk a konfliktusból, ezért nem járulunk hozzá a halálos fegyverek közvetlenül Ukrajnába irányuló szállításához?

Magyarország együtt „mozog” a NATO-val és az EU-val a konfliktus megítélésében. Mindkét szövetségi rendszeren belül látják, hogy a menekültek fogadásában, ellátásában hazánk példásan jár el. Emellett tisztában vannak a helyzetünkkel: a magyar álláspontot és a konfliktushoz való viszonyulást leginkább a százötvenezer fős kárpátaljai magyar kisebbség határozza meg. Tehát természetes módon más a hozzáállásunk az ügyhöz, mint például Svédországé vagy Hollandiáé; nekik nem élnek nemzettársaik Ukrajnában. Az is teljesen érthető, hogy Németországhoz hasonlóan mi sem kívánjuk követni az amerikai energiapolitikai szankciókat, hiszen mi is függünk az orosz gázellátástól. Mint már jeleztem, a gázmegállapodás felmondása óriási gondokat okozna Magyarországon is.

Arról volt már szó, hogy geopolitikai értelemben nem vagyunk „front-ország”. Benkő Tibor honvédelmi miniszter jól fogalmazta meg, hogy hazánknak most az a célja, hogy katonai értelemben proaktívan viselkedjen. Megerősítettük a határt, az ország más részeiből csapatokat csoportosítottak át a keleti országrészbe. Emellett a NATO Befogadó nemzeti támogatás programjában is aktívan részt veszünk. Ez azt jelenti, hogy többek között a pápai NATO-ezred kötelékéből az ott állomásozó három szállítógép közül kettő is bekapcsolódott az Európa nyugati fele és az ukrajnai háború szomszédságában található államok közötti szállítási műveletekbe. A gépeken magyar a felségjelzés, de ezek nem magyar, hanem NATO-gépek. A személyzetük sem magyar – több ország vásárolt magának repülési menetidőt, hogy biztosítsák a vállalt feladataikat. Ez is mutatja, hogy az észak-atlanti szövetség keretében együttműködünk, de a nemzeti érdekeink azt kívánják, hogy halálos fegyverek – rakéták, páncéltörő eszközök, harckocsik stb. – Magyarországon keresztül ne juthassanak Ukrajnába. Ez ugyanis veszélyeztetné az ország és Kárpátalja biztonságát.

A teljes cikk megtalálható a Figyelő hetilap oldalán.