Visszaszivárognak az államok a gazdaságba

Hosszasan lehetne sorolni a jelenlegi és az 1970-es éveket jellemzett világgazdasági helyzet közötti hasonlóságokat. Itt van például az olajár, amely 1973-ban a háromszorosára, 1979-ben pedig a kétszeresére emelkedett.

Az elmúlt két esztendőben a fekete arany ismét duplázott, a gázárak viszont a tízszeresükre nőttek. Az inflációs szint világszerte évtizedes csúcsokra szökött fel, és sokan tartanak attól, hogy ismét bekövetkezik a 70-es években megszenvedett stagfláció, vagyis a nagy infláció és a kis ütemű gazdasági bővülés időszaka.

A hasonlóságok azonban a politikai és a gazdasági gondolkodásnál véget is érnek. A 70-es évek gazdasági változásai véget vetettek a háború utáni politikának és utat nyitottak a piaci liberalizációs törekvéseknek. Ennek legszemléletesebb példája a Margaret Thatcher és a Ronald Reagan által követett gazdaságpolitika. Reagant egyszer megkérdezték, hogy mi a véleménye a tetemes költségvetési hiányról.

Elég nagy már ahhoz, hogy tudjon magára vigyázni

– hallatszott a frappáns válasz, amelyben tulajdonképpen az egész reagani gazdaságpolitika benne van. „Az állam a probléma” – idézhetünk egy másik elhíresült mondást a volt amerikai elnöktől. Az állam kicsi, a piac szabad – volt a jelszó.

Napjainkban azonban ennek pont a fordítottja tapasztalható. Az elszabaduló energiaárak, a nagyon feszes munkaerőpiac, a megélhetési költségek növekedése nyomán egyre erősebbek az állami beavatkozást követelő hangok. A gazdasági gondok a 70-es években az állam visszaszorulását idézték elő, most éppen az ellenkezőjét kényszerítik ki. A 80-as esztendőkben triumfáló piacbarát gazdaságfilozófia védekezésre kényszerül napjainkban. Az állam árkorlátozásokat vezet be, hatósági szabályozás alá kerültek az üzemanyagok, a fűtés, a villamos energia és a szén-dioxid-kibocsátás is. Az USA-ban a recesszió elkerülése érdekében készpénzt – csekket – adtak a lakosságnak, egyre több helyen kísérleteznek a garantált alapjövedelemmel.

Mindebből Martin Sandbu, a Financial Times (FT) publicistája szerint két kérdés adódik. Egyrészt miért van az, hogy a látszólag hasonló gazdasági helyzet ilyen radikálisan más megoldás felé halad? A második: az állami szerepvállalás megnövekedése tartós lesz vagy átmeneti?

Az elsőre viszonylag egyszerű a válasz: amikor az emberek már a saját bőrükön is érzik a válságot, változást akarnak.

A 70-es években egy merev gazdasági szerkezetet kellett ehhez felszabadítani, most egy szabad gazdasági konstrukciót szükséges a megváltozott körülményekhez (pandémia, háború, infláció) igazítani. Minderre rátesz még egy lapáttal a klímaválságot övező félelem, a bizonytalan jövő miatti aggodalom. Az 50-es évekhez nyilvánvalóan nem lehet visszatérni, a dekarbonizált gazdaság azonban jelenleg – legalábbis elméletben – elérhető célként jelenik meg.

A 2021–22-es esztendő nagyon hasonlóan alakult-alakul az 1945-öshöz vagy az 1979-eshez – paradigmaváltáshoz érkezett el a világgazdaság.

Az újfajta szerkezet részletei persze még kialakulóban vannak, néhány irány azonban már jól látszik. Ilyen például az állami szerepvállalás a pandémia elleni küzdelemben; évtizedek óta nem volt példa ilyen arányú központi részvételre a gazdaságban.

A teljes cikk a Figyelő legfrissebb számában olvasható.