Globális jelenséggé vált a gyenge növekedés és a feszes munkaerőpiac

Közös problémával küzdenek a fejlett országok szerte a világon: lassul vagy egyenesen visszaesik a gazdasági növekedés, a munkanélküliség pedig a történelmi mélypont közelében maradt. Az Egyesült Államokban júliusban több mint félmillióval nőtt a munkahelyek száma, a munkanélküliségi ráta így a pandémia előtti mélypontra, 3,5 százalékra mérséklődött. A gazdasági növekedés viszont az első és a második negyedévben is visszaesett.  

Németországban a második negyedév a GDP-növekedés megtorpanását hozta, s félő, hogy az energiaellátási problémák a második fél évben recesszióba taszítják az eurózóna legnagyobb gazdaságát . Ezzel párhuzamosan viszont a munkanélküliségi ráta 40 éves mélypont közelében áll, s a felmérések szerint a vállalatok csaknem fele szerint a munkaerőhiány visszafogja a termelést. Hasonló a helyzet például Új-Zélandon is, ahol az első negyedévben csökkent a GDP, a munkanélküliségi ráta viszont több évtizedes mélyponton, 3,3 százalékon áll.

A helyzet tehát pont fordított, mint a 2008-as pénzügyi válságot követő felívelés idején volt, amikor az amerikai és az európai GDP szárnyalt, viszont a munkanélküliségi ráta még évekig kínzóan magas volt. 

Félő azonban, hogy a mostani kegyelmi állapot nem tart soká. A jegybankok világszerte kamatemelési hullámban vannak, a kínálati sokkok nyomán megugró inflációt s az ennek következtében kialakuló inflációs várakozásokat igyekeznek letörni. Legutóbb a Bank of England (BoE) csapott bele a lecsóba, és a tőle megszokott 25 bázispontok helyett 50 bázisponttal, 1,75 százalékra emelte irányadó kamatát. A BoE előrejelzése szerint a várhatóan elhúzódó recesszió a jelenlegi, a pandémia előtti szintet megközelítő 3,8 százalékról 5,5 százalékra tolja majd fel a munkanélküliségi rátát.  

Van azonban egy örök kivételnek számító ország, mégpedig Japán, ahol a lassú gazdasági növekedésnek és az alacsony munkanélküliségnek mondhatni történelmi hagyományai vannak. 

A japán GDP-növekedés az elmúlt harminc évben átlagosan 0,8 százalékos volt, úgy, hogy hosszú évekig negatív volt a ráta. Ehhez képest a munkanélküliség soha nem emelkedett 5,5 százalék fölé, sőt 2010 óta szinte folyamatosan csökken, napjainkban pedig elérte a pandémia előtti 2,2 százalékos mélypontot. 

Mindez szinte folyamatos defláció mellett. 

A feszes munkaerőpiac hátterében az elöregedő népesség és a munkavállalási célból bevándorlók alacsony száma áll – s úgy tűnik, ez egyre inkább jellemző a fejlett országok többségére. A pandémia előtt ugyan a japánok igyekeztek lazítani a foglalkoztatási szabályokat, támogatták a kisgyermekes anyák újbóli munkába állását, ösztönözték a minél későbbi nyugdíjba vonulást, enyhítettek a munkavállalási célú bevándorlás szabályozásán, s például lehetővé tették, hogy a külföldi diákok heti 28 óra munkát vállaljanak. Ahogy azonban életbe léptek ezek az intézkedések, beütött a járvány, és újra befagyott a munkaerőpiac is. 

A tankönyvi közgazdasági elmélet szerint a foglalkoztatás és a gazdasági növekedés szoros korrelációban áll egymással. 

Az Arthur Melvin Okun amerikai közgazdász munkássága nyomán Okun-törvénynek nevezett szabályszerűség szerint megállapítható, hogy az Egyesült Államokban a gazdasági növekedés 1 százalékos csökkenése a munkanélküliség fél százalékos növekedését idézi elő. Az összefüggés persze csak akkor érvényes, ha van megfelelő számú munkaerő a piacon. A jelenlegi helyzetben úgy tűnik, pont ez a probléma: kevesebb az álláskereső, mint a pandémia előtt, így a növekedési problémák ellenére is hiány van munkaerőből. 

2020 februárja óta az amerikai munkaerőpiac nagyjából 500 ezer fővel csökkent. Németországban ugyanezen időszak alatt 350 ezerrel, Nagy-Britanniában 550 ezerrel csökkent a potenciális munkavállalók száma. 

A munkacélú migrációt a járvány által megkövetelt korlátozások vágták haza. Új-Zélandra például a 2019 júniusát megelőző 12 hónapban 240 ezren érkeztek munkavállalói vízummal, a 2021 júniusát megelőző egy évben viszont már csak 5 ezren. Az Egyesült Államokban a migráció 2017-ben, Trump elnök intézkedései nyomán kezdett el apadni, Trump nemcsak az illegális, de a legális bevándorlást is korlátozta, ráadásul a pandémia itt is keményen beleszólt a dolgokba. 

Az éves nettó beáramlás a 2015–2016 átlagában mért egymillióról 2020–2021 átlagában 250 ezerre csökkent. Ezzel párhuzamosan az idősebb korú munkavállalók – részben a járványtól való félelem miatt – kiestek a munkaerőpiacról, s a fiatalabbak közül is sokan kiléptek gyermekvállalás vagy idősebb rokonaik ápolása miatt. 

A 65 évnél idősebbek körében a munkavállalási hajlandóság a 2020 elején mért 26 százalékról 23 százalékra csökkent. Európában a német és az olasz társadalomra szintén az elöregedés a jellemző, a következő években várhatóan milliók távoznak a munkaerőpiacról. Ez arra utal, hogy a munkaerőhiány tartós lesz az öreg kontinensen is.  

Az alacsony munkanélküliségi rátát általában kedvezőnek szokás tekinteni, hiszen azt mutatja, hogy sokan dolgoznak egy adott országban, ami javítja a potenciális GDP-t, kevesebb segélyt kell fizetni, kedvezőbbek a jövedelmi körülmények. Ám vannak hátrányai is, így például az, hogy a gazdaság nem tud munkaerőt átcsoportosítani a gyors növekedésű szektorokba, nem működik a kapitalizmus egyik alapelve, a „kreatív rombolás”.