Demokratikus intézményrendszer nélkül nincs jólét – ezért a felismerésért járt az idei közgazdasági Nobel-díj

A megfelelő intézményrendszer nélkül gyakorlatilag lehetetlen jólétet teremteni egy társadalomban: az alapvető jogok, mint a tulajdonjog, a szabad és egyenlő választásokhoz való jog és független igazságszolgáltatási rendszer híján szinte mindegy, mivel próbálkozik egy ország, a lakosság jó eséllyel soha nem fog kitörni az alá ásott gödörből – szól az idei közgazdaságtani Nobel-díjasok életművének glosszája. 

Daron Acemoglu, Simon Johnson és James A. Robinson, az idei Nobel-díjas tudósok már nagyon régóta foglalkoznak a társadalmi berendezkedések, a gazdasági kilátások és a politikai ambíciók vizsgálatával, nevükhöz pedig nem egy olyan elmélet kötődik, amelyet régóta tanítanak a világ legjobb egyetemein, és minden bizonnyal fognak is még tanítani egy jó ideig.

Azt már sokan és régóta vizsgálják, hogy a demokrácia és a kapitalizmus, a gazdasági jólét és az emberi jogok, az autokrácia és a iskolázottság milyen viszonyban állnak egymással, ezen a területen az egyik legismertebb felismerés pedig pont egy magyar kutató, Kornai János nevéhez fűződik, aki egy 2000-ben kiadott tanulmányában kimondta, hogy demokrácia nélkül létezhet kapitalizmus, de kapitalizmus nélkül nem jöhetnek létre demokráciák – a piacgazdaság ugyanis a megfigyelések szerint több fronton is megágyaz a népakarat békés érvényesítésének, így az ok-okozati kapcsolat egyértelműen kimutatható.

Az idei közgazdasági Nobel-díj háttere

Acemoglu és társai életművükért kapták az idei Nobel-díjat, a döntés mögött álló egyik kutatásukat pedig az amerikai–mexikói határ környékén kezdték, egészen pontosan Nogales városában, melyet egy kerítés szel ketté középen: az északi rész Amerikához, a déli pedig Mexikóhoz tartozik. A tudósok röviden és tömören azt akarták megtudni, miért van az, hogy az amerikai Nogalesben nagyságrendekkel magasabb az életszínvonal, mint a mexikói Nogalesben, annak ellenére, hogy a két város gyakorlatilag mindenben egyezik egymással:

• ugyanúgy nagyrészt spanyol ajkúak lakják őket, 
• földrajzilag ugyanott helyezkednek el, 
• és még természeti erőforrásaik is megegyeznek. 

Egyetlen lényeges különbség van csak a két város között: az ország, amelyben találhatók. A kutatók ebből azt a következtetést vonták le, majd vették alapvetésnek, hogy vélhetően minden további eltérés, amit a két város állapota közt fel lehet fedezni, jó eséllyel az országaik különbözőségeiből ered. A két ország, főként az azokban felfedezhető gazdasági és szociális kilátások pedig szinte nem is lehetnek különbözőbbek:

• a határtól északra a világ egyik legstabilabb demokráciáját találjuk, amely ugyan megkérdőjelezhető hatékonysággal, de lehetővé teszi lakossága számára a vezetőik leváltását; relatíve magas életminőséget, hosszú várható élettartamot biztosít számukra, és nem utolsósorban biztos tulajdonjoggal ruházza fel őket;
• a kerítés déli felén ezzel szemben korlátlanul hódít a korrupció, alacsony az életszínvonal, alacsonyabb a várható élettartam, a társadalom szövetébe beágyazódott politikusokat pedig gyakorlatilag nem lehet eltávolítani pozícióikból.

A Nobelt érő gondolatmenet

Acemoglu, Johnson és Robinson ennek az alapfelvetésnek a tudatában kutatta évtizedeken keresztül többek közt azt is, milyen folyamat eredményeként alakult ki a mai helyzet a két országban, és igazán biztosra mentek: közel háromszáz évet ugrottak vissza az időben, a gyarmatosítás koráig utaztak vissza, hogy megnézzék, miként indult el az egyik vagy a másik úton egy társadalom – jelen esetben a két ország, mely a két érintett városnak otthont ad.

Kutatásaik eredményei azt mutatták, az, hogy az európai gyarmatosítók melyik területeken milyen politikai berendezkedést, államapparátust, társadalmi rendet hoztak létre, nagyban függött attól, milyen alaphelyzetet találtak az adott területeken: ahol egy sűrűn lakott területet találtak, alacsony hatékonysággal, de már működő gazdasági berendezkedéssel, ott egyszerűen lefejezték az elitet, és saját maguk és embereik ültek a helyükre, hisz nem volt szükség reformokra a saját gazdagodásuk elősegítéséhez. 

melyben az uralkodó réteg csak exportalapként használja a helyi gazdaságot, értéket viszont nem teremt. 

Visszatérve az európai gyarmatosítókra: ahol nem sűrűn lakott területet találtak, hanem kisebb diaszpórákkal kerültek szembe, már nem volt ilyen könnyű dolguk. Részint saját érdekük is azt szolgálta ugyanis, hogy mind a térség, mind a kitermelési folyamatok, mind a gazdasági hatékonyság fejlődjön, ezért kénytelen-kelletlen, de rákényszerültek az intézményrendszerek széles körű fejlesztésére: a termelés fejlődése társadalmi fejlődést hozott magával, ami az emberi jogok folyamatos kiépüléséhez vezetett, kialakult a társadalmi párbeszéd, létrejöttek az érdekképviseletek, innen pedig már csak egy lépés volt a képviseleti demokráciák kiforrása, amely végső soron az általános jólét létrejöttéhez is hozzájárult.

Az egy- (pontosabban három-) életnyi folyamatos kutatómunka eredményeként létrejövő hatalmas adathalmazt átnézve a kutatók arra jutottak, ezek a kezdeti intézményrendszerek teljesen egyértelműen befolyásolták, hogy az érintett országok milyen növekedési pályán haladtak tovább, akár még évszázadokkal később is: 

azok az intézményi keretek, amelyek a másik országcsoportnál már évszázadokkal korábban elkezdtek megfoganni – ennek a folyamatnak a következményeit pedig a mai napig nyögik a pórul járt társadalmak, amelyek lehet, hogy a gyarmatosításkor még jobb helyzetben is voltak, mint mára őket lehagyó társaik, csak éppen a már említett kitermelő intézményrendszerek a végletekig kizsákmányolták őket.

A teljes kutatássorozat, amely évtizedek munkáját öleli fel, persze sokkal mélyebben és alaposabban fejti ki a kérdést, egészen érdekes példákkal és adatokkal támasztva alá a végkövetkeztetést. Az idei közgazdasági Nobel-díjas kutatások összefoglalása ezen a linken érhető el, a döntés rövid összegzése pedig itt található.