Boldog-boldogtalannak szórták a hitelkártyákat itthon

Ráadásul a tavalyi adatokon is lehetett látni, hogy már nagyon lapos ívűvé vált az emelkedés, hiszen alig ötszázalékos növekedést sikerült elérni, már ami a kibocsátott plasztikok darabszámát illeti. Figyelmeztető jel volt az is, hogy a bankok – látván a pangó keresletet – egyre kevesebb új konstrukcióval léptek piacra: míg három éve nagyjából kéthetente megjelent egy új hitelkártya a porondon, most hébe-hóba jönnek hírek egy-egy új próbálkozásról.

Az pedig, hogy a hitelkártyapiac kapta a legnagyobb pofont, végképp nem tekinthető óriási szenzációnak. Az elmúlt években ugyanis boldog-boldogtalannak szórták az átlagosan 250 ezer forintnyi pirosba csúszást engedélyező plasztikokat a bankok, viszonylag laza hitelbírálati standardok mellett.

A hitelkártya mint eszköz viszont csak akkor tartható fenn gazdaságosan, ha a birtokosa minden hónapban képes feltölteni az általa elhasznált keretet: ha ez nincs így, akkor a kártya – havi 2-3 százalékos kamat mellett – egyszeriben pénznyelővé válik. Mindezek tükrében pedig nem meglepő, hogy az eddig boldogan költekező ügyfelek egy része – jövedelmi helyzetének romlását követően – gyors ütemben visszaadta a kártyát kibocsátójának.

A hazai bankkártyapiac mostani korrekciója tehát minden szempontból érthető, és mértékét tekintve sem túlzottan veszélyes. Viszont valamilyen módon azt is el kellene érni, hogy tartósnak se bizonyuljon, mert az konzerválná a lemaradásunkat ezen a téren is: fejenként átlagosan nem egészen egy bankkártyával ugyanis nemcsak a fejlettebb európai országokhoz, hanem lassan a szomszédainkhoz képest sem könnyű labdába rúgni.

A szerző a Világgazdaság munkatársa