A kampánygyőztes sokat veszít

Bár előzetesen mindenki óvatos hangot ütött meg, így a díjhirdetés után látható, hogy nem csitul, és megkockáztatom, évekig nem is fog csitulni a kampányhangulat. Fájdalom, ebbe a helyzetbe döntően mi magunk, a biztosítók kormányoztuk magunkat.  A kgfb-piacon ugyanis minden év novemberére teljesen transzparenssé válik minden: nincsenek apró betűk. Az ügyfél a kedvezmények dzsungelében az online alkuszok – és a Mabisz hamarosan induló kalkulátora – segítségével teljes biztonságban vág utat magának a legolcsóbb díjhoz. A PSZÁF óvó figyelemmel kíséri a díjhirdetést, a megerősödő fogyasztóvédelmi szerep ezekben a napokban a szerződőt védi – jaj annak, aki valamiféle sumákságra készül! És ez így is van rendjén.

A díjakkal azonban baj van. Miközben az alkuszok boldogok, hiszen újra van mit mutatni az ügyfeleknek – az átlagdíj bizonyosan 20 ezer forint alá csökken –, a piac léte egyre nagyobb veszélyben van. Nem árt talán emlékeztetni: a felügyelet három éve azért fejezte ki aggodalmát, mert a piaci átlagdíj 30 ezer forint alá süllyedt. Most ennek a szintnek alig több mint felénél kötnek a biztosítók szerződést az ügyfelekkel. Kitermelhető-e a megfelelő szolgáltatási színvonal ennyiből?

Való igaz, hogy a válság nyomán kevesebbet használjuk az autóinkat, s az is, hogy – az új rendőri eszköztárnak (pl. objektív felelősség) köszönhetően – csökkent a balesetek száma, ám eközben – az emelkedő szerviz- és munkaerőköltségek eredményeképp – egy autó sérült lökhárítójának a javítása 300 ezer forint körüli összegbe kerül. A személyi sérüléses károk változó bírósági megítélése nyomán pedig immár mindennapossá váltak a milliós nagyságrendű ráfordítások – az ilyen célra fizetett biztosítói kifizetések 20-25 százalékkal emelkedtek.

A piac ilyen feltételek mellett egyértelműen felelőtlenül tarifál: minden biztosító tökéletesen tisztában van azzal, hogy ha kiárazza magát, óriási állományt veszít. Növeli a nyomást a társaságokon, hogy üzleti modellje alapján, vagy épp új megjelenőként mindig lesz (most is van) olyan szereplő, amely a piacszerzésért mindent beáldoz. A többieknek tehát azt a szintet kell kitalálniuk, ahol az elvándorlás még nem veszélyezteti saját pozícióikat. Erre forrás a tulajdonosi támogatás, vagy a korábbi években – más piaci körülmények között – felhalmozott tartalék lehet.

Előbbit a bankadó jelentette extra költségek nyomán aligha tudják a magyar biztosítók beszedni a tulajdonosaiktól, utóbbira ugyanakkor csak a hosszú múltú és akkoriban megfelelő állományú társaságok támaszkodhatnak. A kgfb-piacon ugyanakkor a biztosítók zöme az elmúlt évtizedben jelent meg – immár teljes versenykörülmények között –, az üzletági tartalékok aszimmetrikusak. A tartalékok lebomlásával végérvényesen búcsút mondhat a hazai kgfb-piac a jövedelmezőségének – ez pedig prudenciális kérdés: ha mind több társaság lesz kénytelen szűkíteni a szolgáltatási keresztmetszeten, fájdalmas lesz a tapasztalat az ügyfeleknek, hogy mit is ér 3-5 ezer forintnyi spórolás. Mondom ezt annak ellenére, hogy nem az ügyfelek felelősségét akarom feszegetni. Az Aegon vezetőjeként nem nekem kellene kongatnom a vészharangot. Díjaink az előzetesen meghatározott célpiacainkon abszolút versenyképesek, jó esélyünk van arra, hogy a terveknek megfelelően jöjjünk ki a kampányból, hogy azt követően – az akciók múltával – díjainknak köszönhetően az évközi kötésekkel 2011-ben is a kgfb-piac nyertesei közé tartozzunk.

A szerző az Aegon Magyarország Általános Biztosító Zrt. vezérigazgató-helyettese