Öngondoskodásra volna igény, de nem képesek rá a széles rétegek

– Minden évben azt várják, nem csökkennek már tovább a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítási (kgfb) díjak, az idén mégis nagyot estek. Meddig tarthat még az árcsökkenés?
– Nem hiszem, hogy az árcsökkenésnek hirtelen szakad vége, mert egyszer csak nem lehet már nyereséget elérni ezen az üzletágon, hiszen már most is ezen a határon vagyunk. A kérdés inkább az lesz, minek tekintik a biztosítók a gfb-piacot. Ha úgy néznek rá, ahogy a bankok az áruhitelre, amely önmagában mint árufinanszírozás nem termel feltétlenül nyereséget, de az így behozott ügyfeleknek el lehet adni folyószámlát, személyi kölcsönt, hitelkártyát, ami már megtérülővé teheti, akkor az is elképzelhető, hogy a biztosítók sem fogják bánni, ha a gfb önmagában nem termel nyereséget, de az ügyfélkörnek eladott más termékektől összességében mégiscsak profitábilis lesz az üzlet. Az árcsökkenés mindazonáltal lassulni fog. Egyrészt nagyobb arányban lesznek évközi kötések, és ezekkel, illetve a díjhirdetés liberalizációjával – ha erre is sor kerül – már nem lesz ekkora nyomás a gfb-díjakon. Másrészt azért, mert bár százalékosan még nagynak tűnik az árcsökkenés, összegszerűen már nem olyan jelentős. Néhány száz forint nyereségért sokan már akkor sem vállalják a váltást, ha az alkusz elvégzi helyettük az adminisztrációs teendőket. Emellett a MÁV ÁBE esete is elgondolkoztatta már az autósokat, hogy az olcsóság nem kifizetődő, ha a biztosító nem elég tőkeerős, és végül nem áll helyt a szerződő helyett. Ilyenkor ugyanis a szerződőnek kell a felelősségi kárt állnia, és itt nagyon nagy összegekről lehet szó.

– Sok szó esik a kormány másik intézkedéséről, a kedvezményes végtörlesztésről is mostanában. A biztosítók közül sokan tartottak attól, hogy az életbiztosításokból is vesznek ki majd pénzt az emberek, hogy rendezzék a hiteleiket. Valóban így van?
– Valóban vesznek ki pénzt az életbiztosításokból, bár nem feltétlenül csak a végtörlesztések miatt, hanem a válság általános hatásának következményeként is. A svájci frank és az euró erősödése megnövelte a törlesztőrészleteket, és amikor választania kell az ügyfélnek, hogy a megtakarításához nyúljon, vagy elvigyék a fedelet a feje közül, akkor nyilván az előbbi mellett dönt. Emellett a munkanélküliség is viszonylag magas, most is több százan veszítik el az állásukat, és ilyenkor a megtakarításaikhoz kell nyúlniuk. Az életbiztosítások visszavásárlása mellett az önkéntes pénztáraknál is megugrott a tízéves szolgáltatási idő utáni hozamfelvétel. Igaz, ebben a magánnyugdíjpénztárak államosításának is lehetett szerepe, hiszen az ezzel kapcsolatos bizonytalanság az emberek fejében az önkéntes pénztárakra is átsugárzott.

– Lassan egy éve hallani arról, hogy a pénzügyi piac szereplői tárgyalnak a kormánynál az öngondoskodás szektorsemleges támogatásáról. Konkrét fejlemény azonban nincs. Mi lehet ennek az oka?
– Az öngondoskodás támogatása megjelenhet egyrészt a kommunikációban, másrészt valamiféle adókedvezményben. Ezzel ösztönzi az állam az állampolgárait arra, hogy hosszabb távon megtakarítsanak. Amikor viszont egy kormányzat a fogyasztást akarja növelni, nem biztos, hogy a megtakarításokat fogja támogatni. Másrészt ahhoz, hogy a megtakarításokat támogatni lehessen, adóbevételt kellene feladni, bár léteznek olyan technikák is, amelyekkel el lehet érni, hogy ez ne most terhelje a büdzsét: például, ha csak a lejáratkor adnának adókedvezményt a megtakarítónak. A harmadik kérdés kommunikációs jellegű: az elmúlt másfél évben a gondoskodó állam képe nálunk nagyon megerősödött. Az öngondoskodás témája így retorikailag ütközne azzal a mondanivalóval, hogy az állam mindent megold, gondoskodik az emberekről.