Repedések a megszokás falán – úton a modern közgazdaságtan megújulása felé?

A 2008–2009-es globális pénzügyi válság felszínre hozta a főáramú közgazdaságtan hiányosságait, aktív vitát indítva el a tudomány jövőjéről. A gazdasági helyzet normalizálódásával ez a vita egyre inkább elhalkult. Az elmúlt év decemberében ugyanakkor a London School of Economics (LSE) egyetemen a reformáció 500. évfordulóján fiatal közgazdászok és kutatók egy csoportja „szegezett ki” 33 tézist a LSE ajtajára.

Virág Barnabás, a Magyar Nemzeti Bank ügyvezető igazgatója az esemény kapcsán írt tanulmányában tekintette át a helyzetet: mivel a válság kiváltó okai (az eszközárak emelkedése és hirtelen kipukkadása, a pénzügyi rendszer szerepe, a gazdasági szereplők heterogenitása és a racionálistól eltérő viselkedése) többnyire kívül álltak a válság előtt meghatározó neoklasszikus közgazdaságtan elemzési fókuszán, így a válság menedzselésében a gazdaságpolitika döntéshozói friss ötletek helyett egyre inkább a korábbi, majd hetvenéves keynesi tanokhoz és az aktív állami szerepvállaláshoz nyúltak vissza. Voltak próbálkozások – Görögországban és a 2008–09-es magyar gazdasági kiigazításoknál – a neoliberális gazdaságfilozófiai alapokon álló válságkezelésre is, ám az intézkedések szinte kivétel nélkül a GDP még erőteljesebb visszaesésével, általános társadalmi elégedetlenséggel és politikai instabilitással végződtek.

Virág Barnabás szerint gyakori kritika a neoklasszikus főárammal szemben, hogy a túlzott matematizálás és az absztrakt modellek irányába tolta el a makroökonómiát, ám ez a jegybanki szakember szerint inkább előny, hiszen megteremtette annak alapját, hogy gazdaságainkat formalizált, konzisztens rendszerekben is leírhassuk. A gondot inkább az jelentette, hogy olyan feltevések épültek a modellekbe, amelyek távolról sem voltak realisztikusak – miközben a világ számos területén igazolták már világunk irracionális döntéseinek szerepét, addig a legtöbb közgazdaságtani modell a gazdasági szereplők racionalitására, illetve néhány reprezentatív szereplő alkalmazására szorítkozott.

Részben a 70-es évek gazdaságpolitikai tapasztalatai alapján a neoklasszikus gondolkodásból szinte teljesen hiányzott az állam aktív szerepvállalásának feltérképezése. A fiskális politika többnyire csak mint a kiadások és bevételek számviteli kiegyensúlyozásáért felelős, míg a monetáris politika egyetlen erős mandátummal (az árstabilitás elérése) rendelkező független szereplőként jelent meg a modellekben. A fejlett világ hosszú ideig stabil növekedéssel és alacsony inflációval jellemezhető időszaka sokáig erősítette is a feltevés helyességét, azonban – mint azt a válság bebizonyította – ezen időszakban a pénzügyi rendszerben komoly egyensúlytalanságok épültek fel. A közgazdaságtan nem véletlenül nem foglalkozott a növekvő pénzügyi feszültségekkel, hisz a monetáris rendszer szerepének megértése sokáig hiányzott a főáramból.

Nem sikerült megoldani minden problémát, és minden bizonnyal időről időre bekövetkező újabb gazdasági megrázkódtatások várnak még a világra. A közgazdaságtannak olyan új, a világ fejlődését és társadalmi stabilitását veszélyeztető kérdésekre kell választ adnia, mint a társadalmak elöregedése, a környezeti erőforrások korlátossá válása vagy épp a töretlenül növekvő vagyoni és jövedelmi különbségek problémája.

Virág Barnabás szerint a társtudományok segítségével lehet új irányokat adni a közgazdaságtannak is. Ezen az úton indult el az elmúlt években a Magyar Nemzeti Bank is, amely évek óta a közgazdaságtan megreformálását sürgető kutatókhoz hasonló álláspontot képvisel. Az ügyvezető igazgató emlékeztet:

A munkában a 21. század technikai vívmányai és lehetőségei – például a big data – sokat segíthetnek.