Emberhátrány - ma lenne 50 éves Benedek Tibor

Kásás Tamás éttermében ülök, a Komjádi uszoda aljában. Az időpont 2014. július 28., hétfő, 15 óra 55 perc. Délután 4-re beszéltük meg az interjút Benedek Tiborral. Jól tettem, hogy nem késtem, hiszen 58-ra ő is befut. A nadrág rövid, az ing hosszú ujjú, feltűrve, ahogy kell – aki elegáns, az 30 fokban is az. Az már kevésbé magától értetődő, hogy egy vízilabdával a hóna alatt érkezik. Mozart sem cipelt magával mindenhová zongorát, Tibor mégis zokszó nélkül teljesítette a fotós kolléga – eleve pironkodva továbbított – előzetes kérését.

Fáradt az arc, de kedves a mosoly és határozott a kézfogás. Hamar leül velem szemben, csak egy ásványvizet rendel.

Jó néhányszor kérdezhettem játékoskorában, illetve azóta is, hogy edzőnek állt, mégsem tudom, ezúttal mire számítsak. Egyrészt edzőnek sem hétköznapi, hiszen a vízilabda-válogatott szövetségi kapitányaként már az első évében világbajnok lett, másrészt a kellemes nyári délutánt nemcsak az árnyékolja be, hogy hétfő van, hanem az is, hogy az előző este 12–7-re kikaptunk a szerbektől a Margitszigeten, az Európa-bajnokság döntőjében.

Nem sokat aludt a mérkőzés óta, igaz, előtte sem. Az ágynál jobban hívogatja a videóelemzés, hogy egyértelművé váljon: a megbeszéltekből mi működött és mi nem. Rámutat, hogy ugyanúgy a második negyedben ment el a szerbek elleni meccs, mint a világliga előző két kiírásának a fináléjában, és hogy valahol a csoportgyőzelemért járó szünnap átok az így kieső plusz egy éles meccs miatt. Ugrunk egyet, már vissza is tekerte 2001-ig az idő kerekét. Az akkori budapesti Eb bronzérméből „okulva” (merthogy az éremből ezek szerint okulni kell, ha nem arany) minden olyan apróságon igyekezett változtatni, amelyről úgy érezte, gátolta az eredményességet, legyen az a szállás, az együttműködés a médiával, a családtagok elhelyezése a lelátón, vagy akár az edzések helyszíne, időpontja. Csak hallgatom, és nem értem, hogy az ördögbe nyerhettek tegnap öttel a szerbek, ha egyszer ez az ember ilyen aprólékosan felkészült, minden követ megmozgatott, hogy itthon tartsa a magyar válogatott az Eb-címet.

Sokat kaptunk a közönségtől, megpróbáltuk viszonozni a játékunkkal, de halhatatlanok csak az elsők maradnak. Például az 1958-ban Budapesten Eb-t nyert csapat ott van az emlékkönyvekben, mi nem leszünk benne ötven év múlva

– mondja rezignáltan Tibor. Azt is felidézi, hogy a szövetségi kapitányi pályázatában mit kért: az első esztendőben ne várjanak tőle semmit, hadd dolgozzanak, a másodikban pedig Eb-érmet nyernek a Margitszigeten. Ehhez képest most a mérföldkőnek tekinthető 2013-as barcelonai vb-aranyról is úgy beszél egy év után, hogy nem szabad elkényelmesedni. „Ha nyersz, az nem azt jelenti, hogy semmit sem kell már csinálnod; pont, hogy kétszer annyit kell, ha újra a csúcson akarsz lenni. Ennek a tudatosságnak köszönhetően nyerhetett a korábbi válogatott egymás után három olimpiát (Sydney-ben, Athénban és Pekingben)” – ebben a mondatban is sok minden benne van, amit karrierje, sőt egész élete során képviselt.

Talán igazságosabb lett volna valamelyik nagy diadal képeivel emlékezni, de aki ilyen szenvedéllyel vág bele minden feladatba, amellyel megbízzák, és ennyire szeret győzni, annál izgalmas csak igazán, miként él meg egy vereséget. Az élet sem igazságos. Mindent megnyert Benedek Tibor, mégis tisztelte a tudást, a tapasztalatot – már csak emiatt is igazán meghagyhatta volna ezt az időszakot Kárpáti Györgynek. Hogy csak és kizárólag tőle búcsúzzanak a vízilabdabarátok és a tágabb értelemben vett, a sportot szerető közvélemény, elvégre ő is háromszoros olimpiai bajnok volt. És ha Tibor is csak a 85. születésnapja előtt adta volna vissza a lelkét a Teremtőnek, bőven ráérne 2057-ig a Duna Aréna átkereszteléséről vagy az olimpiai életjáradék megreformálásáról beszélni. 

Ha mindenki, akire nagy hatással volt, csak egy-egy percet ajándékozhatna neki az életéből, egész biztosan valahogy így történt volna.

Még Benedek Tibor életében kérdeztem Märcz Tamást a közös élményeikről annak kapcsán, hogy a legendás 8-as bejelentette: teljesen visszavonul a vízilabdától. A remény még élt, de sajnos ez a közlemény sok jóval már nem kecsegtetett. Egyre többen értesültek az elmúlt két évben, főleg az utóbbi hónapokban arról, hogy Tibor betegséggel küzd. Ezzel együtt mindenki megadta a neki járó tiszteletet, hogy ha ő nem teszi, helyette más se beszéljen a küzdelméről. 

Bár olimpiai bajnok vallott az olimpiai bajnokról, szövetségi kapitány a szövetségi kapitányról, Tamás is meg-megremegő hangon, de büszkén idézte fel, hogy mindketten a VII. kerületben laktak, és a KSI-ben pólózva rendszerint együtt villamosoztak a körúton a Komjádi felé. Gyakran zárták együtt az uszodát, hiszen mindketten előszeretettel fejezték be utolsóként a munkát. A jó példa ragadós, márpedig a két évvel idősebb Benedek Tibortól lehetett tanulni: az a plusz, amit az edzés után még beleraksz, az különbözteti meg a jó játékost az átlagostól. De túl nagy meglepetés abban sincs, hogy két tréning között az Almássy Téri Szabadidőközpontban az 50 méter gyorson kiírt kerületi úszóversenyen is részt vettek, és végül hogyhogy nem Benedek Tibornak hívták a győztest. 

Az Almássy tér nem Sydney, Athén vagy Peking, viszont ha már elindult, a második hely aligha lett volna elfogadható eredmény.

A sport iránti alázat, szorgalom és kitartás szobraként Benedek Tibor neve örökké fennmarad, de nemcsak minden idők egyik legjobb vízilabdázója és legnagyobb sportembere hunyt el 2020. június 18-án, hanem a férj, az apa, sőt a gyermek is. Hiába váltottak jegyet több ezren és kapcsolták be a tévét több millióan miatta hosszú éveken át, a bálványát vesztett sportrajongóban tátongó űr aligha említhető egy lapon a közvetlen hozzátartozók fájdalmával. 

Amikor esedékes egy családi összejövetel, s eggyel kevesebb teríték kerül az asztalra, jó darabig nem könnyű a szépre, a jóra emlékezni.

A legszűkebb kör számára a megnyugvás, a belső béke újbóli megtalálása ugyancsak olimpiai ciklusokban mérhető. Tibor a vízilabdánál jobban csak a családjáért bolondult, a betegség viszont azt sem tudta, hányan vannak egy csapatban, hány perc egy negyed, mennyi a támadóidő, vagy hogy milyen messziről lövik a büntetőt. Egy sorsdöntő kiállítást mégis kiharcolt s okozott ezzel az emberhátránnyal sosem múló fájdalmat. Mindig Benedek Tibor akarta jobban, ez volt az ő tehetsége, de a láthatatlan ellenfelet nem győzhette le.