Eladósorban van a Manchester United, amelynél mindenki örülne, ha megszabadulnának az amerikai tulajdonosoktól. Az angol élvonalbeli labdarúgó-bajnokságban, a Premier League-ben (PL) amúgy is sorakoznak az amerikai tulajok, akiknek az újító ötletei közül kevés harmonizál az európai hagyományokkal. Nehéz tehát a kitermelés az aranybányában.
Az öt nagy bajnokságban, az angolban, a franciában, a németben, az olaszban és a spanyolban eltérő a helyzet.
A skála egyik végét Németország jelenti, ahol továbbra is érvényben van az 50+1 százalékos szabály. E szerint a többséget a szurkolóknak kell birtokolniuk, azaz a Bundesligában nem fordulhat elő, hogy egy dúsgazdag természetes vagy jogi személy felvásárolja a klubot. Francia-, Olasz- és Spanyolországban ellenben egyaránt vannak amerikai érdekeltségek. Hogy mást ne mondjunk,
a Bajnokok Ligája-elődöntős Milannál nemcsak a kilincset adták egymásnak, hanem a kasszakulcsot is, miután tavaly a Red Bird Capital Partners az Elliott Managementtől vette meg az egyesületet 1,2 miliárd euróért (446,1 milliárd forintért).
Ezzel pedig át is térhetünk az ígéret földjére, Angliára, mert a PL egyértelműen a világ legjobb és legjövedelmezőbb nemzeti sorozata, úgyhogy az amerikaiak is itt gyülekeznek: a 20 klubból 9 tulajdonosi szerkezetében már jelen vannak – a Red Bird éppenséggel a Liverpoolban birtokol kisebbségi hányadot. Ráadásul nemcsak a Premier League és annak leghíresebb egyesületei kelendők: a hollywoodi színészpáros, Ryan Reynolds és Rob McElhenney például az ötödosztályú Wrexhamet vásárolta meg, és a második idényükben egy szinttel feljebb is jutottak.
Valahol útközben helyezkedik el a továbbra is a PL-ben szereplő, de ott a kiesés ellen küzdő Bournemouth, amelyik hogy, hogy nem szintén amerikai kézbe került.
Bournemouth egy kisváros Anglia déli partján, a 2011-es népszámlálás szerinti 183 491 lakosával a legkisebb egycsapatos városnak számít a Premier League történelmében, ráadásul nem is került sokba, 130 millió dollárt (44,1 milliárd forintot) fizetett érte a 78 esztendős Bill Foley, aki odahaza az NHL-es Vegas Golden Knights jégkorongcsapatát birtokolja. Ez az egyik jellemző vonása az amerikai focitulajoknak, hogy benne vannak más sportágakban is, jellemzően a hazai „major ligák” egyikében, tehát az amerikaifutball- (NFL), baseball- (MLB), kosárlabda- (NBA), vagy hokibajnokságban (NHL).
Nem véletlenül jönnek át ugyanakkor Európába, mert az otthoni sportmodellekkel szemben az itteni sorozatoknak megvannak az előnyei. Többek között ilyen, hogy nincsenek lekorlátozva a kereskedelmi lehetőségek: az odahaza a Boston Red Soxot tulajdonló Fenway Sports Group például csak a baseballstadion környékén ügyködhet önállóan, de a városban már nem nyithatott „Red Sox-kávézót”, viszont Liverpool-témájút jogilag üzemeltetne akár a legnagyobb rivális, a Manchester United utcájában is. Ehhez jön még a tévés elérés és nézettség, amely révén
a Bournemouth meccseit is sokkal többen látják mondjuk Ázsiában, mintsem az üdülővárosban vagy Anglia egészében.
Ezért van az, hogy a sportmániások után megjelentek a színen a pénzügyi befektetők is, amilyen a Red Bird is, amelyek persze hozzák magukkal a szokásaikat, amilyen például a focidrukkerek között idővel megutált „optimalizáció”.
Ez legfőképpen a bevételnövelést jelenti, amelynek leginkább érezhető válfaja a jegyáremelés, a stadionok és edzőközpontok névhasználatának értékesítése, a szponzoráció és a VIP-tevékenységek. Ám ezeket összehangolni az európai kultúrával messze nem egyszerű.
„A legnagyobb elkövethető hiba, ha a tulaj azt feltételezi, egy NFL-drukkernek ugyanazok az igényei és vágyai, mint az európaiaknak” – mondta Mark Lamping, aki a PL-s Fulhamet is birtokló Shad Khan jobbkeze az az NFL-es Jacksonville Jaguarsnél.
Itt hibázhatott óriásit Todd Boehly is, aki az orosz–ukrán háború kapcsán az Egyesült Királyságban minden tulajdonától, így a Chelsea focicsapatától is megfosztott Roman Abramovicstól vette át a klubot 2,3 milliárd dollárért (780,9 milliárd forintot), plusz 1,75 milliárdot (593,52 milliárd forint) a különböző fejlesztésekre még beígért. Már első nyilatkozatával kiborított mindenkit, amikor a mifelénk idegen, sportértékkel sem bíró All Star-mérkőzést hiányolta a Premier League-ből. Aztán idén januárban minden létező rekordot megdöntő mértékben vásárolt össze játékosokat, ám e mögött nem volt rendszer, az együttes sosem ért össze, már a harmadik edzőjét fogyasztja az évadban, és biztosan lemarad az európai kupákról.
Ilyesmi akkor fordul elő, ha az új tulajdonos idegessé válik, mert nem ismeri a sportágat, megszűnik józanul gondolkodni, és rossz döntéseket hoz. Vagy előjönnek a legrosszabb amerikai beidegződések, hogy ők mindent jobban tudnak
– mondta Steve Gans, aki tucatnyi angol klubnál volt tanácsadó, sőt, az Amerikai Labdarúgó-szövetség elnökségére is pályázott.
Láthatólag a történelem ismétli önmagát, hiszen akadtak korábban is óriási bukták. Randy Lerner becslések szerint úgy 400 millió dollárt (136 milliárd forintot) bukott el az Aston Villánál, amely ki is esett a PL-ből, akárcsak a Sunderland és a Swansea szintén amerikai tulajdonlással. A Liverpool előző tulajdonosai, George Gillett és Tom Hicks 2007 és 2010 között pedig több százmilliót veszítettek, mert a gárda sikertelen maradt, ráadásul közben el is szerettek volna költözni a legendás Anfieldről, amit viszont a drukkerek nem akartak, és gyakorlatilag elűzték őket.
Hasonló történhet a Manchester Unitednél a Glazer családdal.
Nagy a verseny a „legutáltabb amerikai tulajok” kategóriában, de alighanem a floridai família vezet. Az időközben elhunyt családfő,
Malcolm Glazer 2003-ban kezdte el felvásárolni a United részvényeit, később hitelre vette meg a klub fennmaradó részét, amit az adásvétel után nyomban ráterhelt, majd egy kivétellel minden évben jutalékot is kivett a csapat által termelt javakból.
Közben a sikerek elmaradoztak, a stadion és az edzőközpont elaggott, úgyhogy a szurkolótábor Manchesterben is rendszeresen, közepes vagy jelentős erővel tüntet ellenük, a hamvába holt Szuperliga-ötlet nyomán még egy meccs is elmaradt miattuk.
Ősszel viszont eladósorba került az MU, Glazerék állítólag 6 milliárd fontos (2500 milliárd forintos) lélektani határt jelöltek ki. Az angol Sir Jim Ratcliffe, illetve a katari Jasszim bin Hamad al-Thani vállalta a pályáztatás harmadik körét is – továbbá amerikai befektetési alapok jelezték, hogy ha nem jön össze a tulajdonosváltás, ők megtámogatnák Glazeréket kisebb tulajdonhányadért cserébe...
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.