Vita a túlfogyasztásról

Kérdés persze, hogy ki mit ért túlfogyasztás alatt. Az utca embere nyilván elképed egy ilyen állítás hallatán, hiszen saját fogyasztását aligha minősíti túlzottnak ahhoz képest, hogy mit és mennyit szeretne még vásárolni, vagy az általában „normálisnak” nevezhető igényeihez képest. Ha tehát a hazai fogyasztást a nálunk fejlettebb országokéhoz, de még inkább, ha vágyainkhoz viszonyítjuk, akkor valóban nem lehet túlfogyasztásról beszélni.

Közgazdasági, gazdaságpolitikai értelemben azonban a fogyasztásról csak a megtermelt és belföldön elfogyasztható termék- és szolgáltatáshalmazhoz viszonyítva lehet és szabad ítéletet mondani. A rendszerváltás óta pedig aligha van olyan esztendő, amikor az összes belső fogyasztás, összkereslet a megtermelt és belföldön felhasználható értéknél kisebb lett volna. Az államháztartás 5 százalékos, olykor 10 százalék közelébe került hiánya nálunk „megszokott”, ez azt jelzi, hogy az állami kiadás – beleértve az adósság esedékes terheit is – rendre meghaladja az államhoz különböző csatornákon befolyt bevételt. Ezt nevezhetjük túlköltekezésnek vagy túlfogyasztásnak, amely az állam eladósodásának növekedésében ölt testet.

Önmagában azonban az állam túlköltekezése makrogazdasági összefüggésben még nem jelent szükségszerűen túlfogyasztást, minden attól függ, hogy a másik két eredeti jövedelemmel rendelkező szféra – munkavállalók, vállalkozások – fogyasztása hogyan viszonyul az elkölthető jövedelmükhöz. A magyar gazdaságra hosszú időn keresztül az volt a jellemző, hogy a lakosság jövedelmének 6-7 százalékát megtakarította éves szinten, az üzleti szférában azonban a túlköltekezés a jellemző, hiszen a fejlesztéshez a saját forrásoknál jóval nagyobb tőkeigény jelentkezik, amelyet hitelből finanszíroznak.

A lakossági megtakarítások korábban is csak egy részét voltak képesek finanszírozni az állam túlköltekezésének, az utóbbi években azonban – és ez a mostani magyar krízis egyik fontos, ha nem a legfontosabb eleme – nemcsak az állam túlköltekezése erősödött fel, hanem a lakosság megtakarítási hajlandósága is a minimumra csökkent, devizában történő eladósodása felpörgött, a lakossági betétek és hitelek állománya napjainkban azonos szintre került.

A GDP 80 százalékára ugrott külső eladósodottságunkban 2009 elején az állam súlya nem éri el az 50 százalékot, az adósságállomány nagyobb részén tehát a lakosság és az üzleti szféra osztozik. A magyar gazdaság középtávú gazdasági kilátásait éppen ez teszi komorrá: a globális gazdasági és pénzügyi válság ugyanis nemcsak a növekedési lehetőségeket szorítja keretek közé, hanem a hitelek szűkülése, a kockázati felárak megnövekedése az adósság folyó terheit is drámaian megnöveli. A magas külföldi eladósodottságunk majdhogynem reménytelenné teszi a globális válságból való gyors kilábalásunkat. De ha sikerülne is a következő években növekedésünket 2-3 százalékra feltornászni, a súlyos adósságterhek miatt a belső fogyasztás, különösen pedig a folyó fogyasztás 1-2 százalékponttal el kell maradjon a mindenkori bővülési ütemtől. A hitelre vásárolt tyúkot ugyanis nem tojástermelésre szántuk, hanem egyszerűen megettük.

Emellett úgy vélem, nem az a legnagyobb baj, hogy az állam sok jövedelmet von el, hiszen ez is az összkereslet része, hanem hogy a magasnak vélt adókból befolyt bevételnél is rendre többet költ. Ebből következik, hogy nálunk a válság kellős közepén az élénkítésről beszélni ugyan lehet, de ehhez sem a költségvetés, sem a pénzpolitika oldaláról semmi lehetőség nem adódik, és az öngyilkossággal volna azonos. Az igazi kérdés nem az, hogy miért esett vissza a növekedésünk, hanem sokkal inkább az, hogy az igen tetemes mértékű és tartós túlfogyasztás időszakában miért csak 4 százalékos bővülést voltunk képesek elérni.

A szerző a GKI Energiakutató és Tanácsadó Kft. ügyvezető igazgatója