Kinevezés EU-módra

A legtöbbet kifogásolt ténnyel – hogy az Európai Tanács (EIT) élére kerülő Herman Van Rompuy, csakúgy, mint a Javier Solana helyére lépő Catherine Ashton jóformán ismeretlen a nemzetközi porondon – aligha lehet vitatkozni. Ez azonban még nem feltétlenül jelenti azt – különösen nem a belga Van Rompuy esetében –, hogy a döntés eleve előnytelen az uniónak. Sok minden az ellenkezőjét látszik sejtetni. (A brit Ashton esetében ez már nem ilyen egyértelmű.) Van Rompuy kapcsán nem szabad elfeledni, hogy nem az EU egészének elnökévé választották, hanem az állam- és kormányfők üléseit keretbe foglaló Európai Tanács élére kerül. Tény, hogy a hajdani alkotmányszerződést előkészítő konventvitákban akadtak az előbbit célzó törekvések is. Az sem titok, hogy még az utóbbi megközelítés győzelme után is jócskán voltak hívei annak, hogy az EiT élén „neves” politikus álljon, úgymond emelve az EU tekintélyét. Valójában kezdettől fogva többségi maradt az az iskola, amelyik szerint az EiT-elnök ne kifelé legyen színes személyiség, hanem a 27 állam- és kormányfő munkáját segítse. Készítse elő üléseiket, építsen közöttük konszenzust, tartós hivatalban maradásával pedig legyen élő megszemélyesítője a csúcsok döntéseinek, folyamatosságot biztosítva a váltakozó soros EU-elnökségek rendszerében.

Ahogy Peter Ludlow professzor, EU-szakértő fogalmazott a csúcs után: „Az Európai Tanácsnak nem primadonnára van szüksége, hanem jó menedzserre. Van Rompuy kiváló konszenzusépítő, aki nem fogja saját programját a többiekre kényszeríteni, de aki kellően integráns személyiség is ahhoz, hogy ne váljon mások játékszerévé.” Hogy nemzetközileg kevéssé ismert? Majd azzá válik, ha nem néhány hónapig, mint a soros elnökség, hanem évekig ő szólal meg félmilliárd ember nevében. Cserében mindenki biztos lehet abban, hogy tényleg azt mondja majd, amivel a Huszonhetek megbízták.

Innen nézve válik érthetőbbé az a jelölési eljárás is, ami a csütörtöki döntéshez vezetett. A „demokratikus elvek megsértését” felemlegetők mintha elfeledték volna, hogy most demokratikusan egyszer már megválasztott tagállami vezetők választottak ki valakit, aki az ő munkájukat lesz hivatott könnyebbé tenni, nem pedig „Európát” fogja vezetni. És mivel a döntést meghozó Huszonhetek egyúttal 27 szuverén nemzetállamot is képviseltek, a sokféle térség, sokféle állam elkerülhetetlenné tette, hogy vegyenek számításba földrajzi, regionális, politikai, de még taggá válási és nemek közötti egyensúlyszempontokat is. Mindezt egy „nemzeti típusú” kampány aligha tudta volna biztosítani.

Mint mondtuk, Ashton már részben más eset. Nála is érvényesülniük kellett az említett „egyensúlyszempontoknak” – így kapták az európai szocialisták a jelölés jogát (Van Rompuy néppárti) –, és ha ezek alapján egy viszonylag felkészületlen jelöltre futotta, az legalábbis két dolgot jelenthet. Egyfelől azt, hogy a szocialista tábor ma nem tudott más, a többség számára elfogadható jelöltet állítani. Másfelől jelentheti azt is, hogy az EU-országok többsége jobbnak tartja erősebb tagországi-tanácsi ellenőrzés alatt tartani a közös külügyek képviseletét, mintsem, hogy odaadják a posztot egy túlzott önállóságra hajlamos „sztárpolitikusnak”.

Ludlow egyébként Ashton esetében tudni vélte, hogy az eddigi kereskedelmi EU-biztosra más tagországok hívták fel Gordon Brown figyelmét, úgy vélvén, hogy jó tárgyaló, és voltaképpen egy év alatt konkrétabb eredményeket ért el, mint Peter Mandelson négy év alatt. Ettől persze tény marad, hogy a külügyekben nincs tapasztalata. De a lehetőség adott, hogy később ez is másként legyen, különösen, hogy hamarosan több ezer fős önálló „európai külügyi szolgálat” fölött diszponálhat.

A szerző a Bruxinfo EU-szakértője