Szorosabb együttműködést európai energiaügyekben

Az energiacsapok elzárása kivétel nélkül minden esetben egyetlen országból indult el, s aránytalanul érintette Közép- és Kelet-Európa államait. Orosz energiavállalatok – a Kreml teljes támogatottságát élvezve – arra használták fel kvázi monopolhelyzetüket Közép-Európában, hogy megfélemlítsék a nemzeti kormányokat és a régió kisebb energiacégeit. Az „oszd meg és uralkodj” elv alapján működő orosz stratégia Moszkva politikai és gazdasági befolyását szolgálja a régióban; mindez korábban az egykori Szovjetunió területeinél kezdődött, mára pedig már eléri Nyugat-Európa közvetlen szomszédait is.

Mindezek ellenére egészen a 2009. januári gázválság bekövetkeztéig alacsony érdeklődés mutatkozott az EU-n belül az érdemi tárgyalásokra és gyakorlati megoldások alkalmazására az unió keleti országainak energiabiztonsága érdekében. Brüsszel rendre visszatérő válasza az volt, hogy Oroszország Európa megbízható energiaforrása és szolgáltató partnere. Ennek következtében az EU teljesen figyelmen kívül hagyta az újra és újra jelentkező elzárásokat és az azzal való fenyegetéseket Európa keleti részén, még akkor is, ha az érintett országok időközben a közösség tagállamai lettek, és ezzel immár az EU-n belülre került a probléma. Tovább rontja Kelet-Közép-Európa energiabiztonságát néhány nyugat-európai és orosz vállalat közötti kétoldalú gazdasági megállapodás. A nyugat-európaiak hajlamosak megfeledkezni arról, hogy míg számukra van alternatíva az import tekintetében, addig ez nem mondható el kelet- és közép-európai társaikról.

Az EU új tagállamaira kényszerített gazdasági és egyéb adminisztratív megszorítások nagy része még inkább növelte függőségi helyzetüket az orosz energiától. Csak egy példa a sok közül: Litvániát nukleáris erőműveinek bezárására kényszeríti az EU, annak ellenére, hogy független megfigyelők szerint például az Ignalina II nevű létesítmény az elvégzett fejlesztéseknek köszönhetően még legalább tíz évig biztonságosan üzemelhet. Egyértelmű az összefüggés: az unió antinukleáris lobbija a litvánok energiaszükséglete fölé kerekedett. Egy EU-szintű kérdést sikerült ezzel kezelni – gondolhatják Brüsszelben, azonban az ezáltal kreált helyi kihívás könynyen újabb régiós szintű problémává dagadhat.

Vannak olyan orosz energetikai szakértők, akik meg vannak róla győződve, hogy mivel a Kreml uralta jelenlegi orosz energiapolitika nem teszi lehetővé a nagyobb beruházásokat és fejlesztéseket az ország olaj- és gáziparában, Oroszország legfontosabb energiafogyasztói körében nő az alternatív energiaforrások iránti igény. Az említett szakértőknek teljes mértékben igazuk van. Sőt, mindenkinek, aki egy „normalizált” kereskedelmi és politikai kapcsolatot szeretne Oroszország és Európa között kialakítani, támogatnia kell őket.

Amit az Európai Unió tehetne: az Európai Bizottságnak elegendő törvényi és intézményi háttere van ahhoz, hogy biztosítsa a közösség energiabehozatalának diverzifikációját. Sőt, az EU meghatározó elvei mentén ez a fajta diverzifikáció alapvető elvárás lenne. Ennek ellenére a monopolhelyzetben lévő keleti szállítókat sosem kényszerítették arra, hogy betartsák az EU versenyjogi törvényeit; hasonló módon az átláthatóság nyugati normáit, a nyitott könyvelést és az üzleti etikát sosem követelték meg az unió legnagyobb földgáz- és kőolajszállítójától. A profitra éhes nagy tagállamok és Oroszország közötti üzleti megállapodások nemcsak kedvezőtlen helyzetbe hozták az EU keleti felét, de növelték az energia árát minden európai fogyasztó számára.

Amíg az Európai Bizottság befolyásos vezetői „politikai” energiavezetékeket (Északi és Déli Áramlat) támogatnak, addig az egyes tagállamokra hárul a feladat, hogy koalíciókat építsenek maguk között Moszkva energiapolitikájának egyszerű elfogadása ellen. Mi több, követelhetik – és követelniük is kell – a bizottságtól, hogy tartassa be a versenytörvényeket, az átlátható könyvelést és a korrupcióellenes intézkedéseket. Ragaszkodniuk kell ahhoz, hogy az energiabiztonságot javító infrastruktúrára szánt EU-s támogatások nagy része a leginkább sebezhetőkhöz – az unió keleti részére – kerüljön, és ne a már „tehetősekhez”. Mint ahogy az a 3,5 milliárd eurós összekötő rendszerekre vonatkozó támogatás esetében történt, amikor a jól szervezett nyugat-európai EU-tagok olyan projektekhez kaptak támogatást, amelyek érdemben nem javíthatták tovább az amúgy is jó rendszerüket, míg rászorultabb kelet-európai társaik az együttműködés hiányában nem nyertek támogatást – számukra – stratégiai fontosságú fejlesztésekhez. A helyzet nem kilátástalan, de megfelelő politikai akaratot kíván a régió országai és az unió vezetői körében egyaránt.