Újragondolt iparpolitika

Kevés vitatottabb témaköre van a gazdaságpolitikának, mint az iparpolitika. A fogalom meghatározása sem egységes (egy monográfia az iparpolitika 30 különböző definícióját sorolta fel), nemhogy szükségességének vagy szükségtelenségének megítélése.
A Világgazdaság december 9-i számában a Stanford Egyetem közgazdaságtan-professzorának, Michael J. Boskinnak figyelemre méltó írását olvashattuk, amelyben igen kemény kritikával illeti az iparpolitikát és a válságra iparpolitikai lépésekkel reagáló kormányokat. Szeretnék a cikk néhány gondolatára reagálni, hangsúlyozva rögtön, hogy a végső következtetéssel – „Ma ugyanolyan rossz ötletnek számítana, ha a kormányok jelölhetnék ki a nyerteseket és a veszteseket” – teljesen egyetértek. Kérdés persze, hogy valóban erre törekszenek-e a kormányok? Ne feledjük, a „picking the winners”, tehát a nyertesek kijelölésének elve csak egy, ma már általában túlhaladottnak tekinthető iparpolitikai elágazás.

A válság következtében inkább az az iparpolitikai vonulat került előtérbe – s erre a cikk is hoz példákat –, amely az iparvédelemre, piacvédelemre, munkahelyek megőrzésére helyezi a hangsúlyt, nem riadva vissza esetenként protekcionista lépésektől sem. S ennek az sem mond ellent, hogy Franciaország valóban komoly összegeket szán fejlesztési programokra, de nem „húzó iparágak” fejlesztésére, hanem a digitális gazdaságot erősítő beruházásoktól kezdve az egyetemek modernizálásáig terjedő innovációs projektekre.

A válság tehát – többek között – arra is felhívta a figyelmet, hogy újra kell gondolnunk azokat a beidegződéseket, amelyek az iparpolitikához kötődnek. Hiszen nyilvánvaló, ami működött Japánban vagy az ázsiai kistigrisek esetén 30 éve, az nem célravezető ma Európában.
Japánnal kapcsolatban erősen kérdéses Boskin professzor azon értékelése, hogy a japán iparpolitika eredménye csak a „piaci buborék és az elveszett évtized” lett volna. Hiszen Japán néhány évtized alatt félfeudális, elmaradott országból a világgazdaság élvonalába került. Az Egyesült Államokban sokan a japán gazdasági fenyegetettség miatt követelték iparpolitikai eszközök alkalmazását. A piaci buborék valóban bekövetkezett, majd kidurrant, mint ahogy nemrég az Egyesült Államokban is, de sem itt, sem ott nem az iparpolitika következtében. Az sem teljesen helytálló, hogy a japán kormány jelölte ki a húzóágazatokat. A fejlesztési elképzelések Japánban még az explicit iparpolitika korszakában is a kormányzat és az üzleti élet közötti érdemi párbeszédek révén formálódtak, megvalósítva a kölcsönös bizalomra épített közös gondolkodást.
Boskin professzor szerint az iparpolitika egyik legvitatottabb területe a kutatás-fejlesztésre vonatkozó kormányzati szerepvállalás. Az iparpolitikával szemben elfogultsággal igazán nem vádolható fejlődés-gazdaságtan és saját véleményem szerint is a kormányoknak ezen a területen elháríthatatlan feladatai vannak. A magáncégek ugyanis általában nem képesek a saját kutatásaikból származó haszon többségét megszerezni, ezért a k+f ráfordítások szintje – kormányzati intervenciók nélkül – mindig elmaradna az optimálistól. Ráadásul egyes fejlesztések olyan kockázatosak, hogy a magántőke egyedül sohasem vállalná fel a finanszírozást.
Végül: „az iparpolitika csúfosan megbukott a 70-es és a 80-as években”. Úgy gondolom, hogy Japán, az ázsiai kistigrisek és néhány európai ország esetében ez nem helytálló. Volt azonban, ahol valóban csődöt mondott. De a laissez-faire, a láthatatlan kéz nem bukott meg?

A szerző közgazdász, a Zsigmond Király Főiskola egyetemi docense